Domján Mónika pszichológus, önismereti tréner

Ki védi meg...?

 

Elválaszthatatlanul összekapcsolódik bennem a múlt havi biztonság és az e havi

védelem-téma. Továbbra is nehezen szakítok időt az írásra  immár egyéves

kisfiam mellett, ugyanakkor éppen az ő létezése piszkálta fel bennem a vágyat

az érzéseim, gondolataim megfogalmazására ebben a témakörben. Úgyhogy ez

most egy személyes hangvételű cikk lesz, nem pszichológiai okoskodás.

Azelőtt nem tudtam elképzelni, hogyan létezhet a saját életem féltésénél

sokszorosan nagyobb félelem – most már tudom. Pedig eddig nem állt elő igazi

vészhelyzet a kisfiammal kapcsolatban, csak a képzeletemben játszottam le

tragikusabbnál tragikusabb forgatókönyveket. Legutóbb a párizsi terrortámadás

kapcsán napokig kísértettek a filmszerűen lepergő jelenetek, ahogyan velünk

történik hasonló szörnyűség, miközben békésen tologatom őt valamelyik

nagyobb plázában. Hogyan védeném meg akkor? Rettenetes belegondolni, hogy

szinte semmit sem tehetnék. Kilenc évvel ezelőtt megtámadott egy kutya,

kicsit szétmarcangolt, pedig a zsebemben ott lapult egy kéz alatt szerzett

rendőrségi gázspray. Talán eszembe sem jutott, hogy elővegyem... Hát erről

ennyit.

Meggyőződésem, hogy nem az a jó út, ha végletekig próbálom fokozni a

biztonságot fizikai szinten, hiszen annyira keveset tehetek, és szinte

számbavenni sem tudnám, hányféle lehetséges veszély ellen kellene

védekeznem. Ráadásul beleőrülnék, folyamatos rettegésben élnék.

Természetesen nem a józan körültekintés ellen beszélek, hanem a minden

veszélyforrást kontrollálni akaró, valóságtól elrugaszkodott mániáról, amely

szélsőséges formájában a négy fal közé zárja az embert. Ezt magamnak sem

kívánom, és még kevésbé szeretném azt sugallni a fiamnak, hogy a világ egy

szörnyű, félelmetes hely, ahol magunkat összehúzva kell mozogni, minden

pillanatban éberen, menekülésre, avagy támadásra készen. De hát akkor

hogyan védjem meg őt? És ha beismerem saját korlátaimat – azaz nem lehetek

mindig ott mellette, hogy megvédjem, és még ha ott vagyok, sem biztos, hogy

képes vagyok rá -, hogyan készítsem fel arra, hogy felismerje a veszélyt, és

meg tudja magát védeni? Ja, és mindezt úgy, hogy közben alapvető

biztonságérzettel, örömtelien, nyitottan élje az életét?

Számomra mindig a tudás, a megértés hoz megnyugvást. Még úgy is, ha azt

értem meg, hogy vannak olyan történések, amelyekkel kapcsolatban összesen

a saját hozzáállásomat választhatom meg, más befolyásom nincsen rájuk.

Illetve hogy legtöbb esetben csak utólag, esetleg évekkel, évtizedekkel később

áll össze a kép, hogy mi miért történt, és miért kellett átélnem bizonyos

megpróbáltatásokat. Valamint ehhez a megértésig kizárólag úgy juthattam el,

hogy átéltem, megszenvedtem, belebuktam...

Hiszek a Gondviselésben. Nem úgy persze, hogy az ősz szakállú bácsi a piros és

a fekete pontok alapján osztogatja a jutalmakat és a büntetéseket. A minap az

egyik aluljáróban láttam, ahogy jóságos tekintetű misszionáriusok kínálgatják

szórólapjaikat, többek között ilyen címmel: „Mit gondol Isten a háborúról?”

Szerintem semmit sem gondol, lévén nem ember, aki gondolkodik, hanem

sokkal inkább energia, rendező elv, teremtő erő – legalábbis én így hiszem. „Ő”

megalkotta a pályát, lefektette a szabályokat, de a játékot mi játsszuk! Ezért

értek egyet a Dalai Lámával aki – állítólag – azt üzente, hogy hagyjuk abba az

imádkozást Párizsért, inkább tegyünk a megoldásért! Hiszen a tragédiát mi

idéztük elő, így a megoldás is a mi kezünkben van. Egyébként november 13.

éjjelén, pontosabban már 14.-én hajnalban imádkoztam Párizsért (addigra még

nem jutott el hozzám a Láma üzenete, miszerint ez hülyeség), amelyben éppen

azt kértem, hogy kapjanak kellő bölcsességet, erőt, higgadtságot az áldozatok

hozzátartozói és a döntéshozók ahhoz, hogy a megoldást és a békét elősegítő

választ tudjanak adni erre a borzalmas eseményre. Talán ez a fajta ima még a

Lámának is belefér...

Komolyra fordítva a szót, valami dacos bátorság és mélyen bízó nyugalom

keveréke önt el akkor, amikor eljutok az elfogadásig: megteszek mindent, amit

a helyemen meg kell tennem, és nem akarok ennél többet. Ha tragédia jön,

hagyom, hogy földre teperjen, úgysem tehetek mást. Ha elsodort, már nincs

több teendőm, ha nem, felállok, felmérem a károkat és körülnézek, mit tudok

tenni, mint annak idején a kutyatámadás után. A mindennapokban viszont a

jóra, szeretettelire, értelmesre törekedve, azt erősítve, arra figyelve élem az

életem – nekem ez adja a legerősebb védelmet. Védelmet a félelem ellen, mert

a biztonságérzetem végeredményben attól függ, hogy félek-e az eljövendőtől,

vagy bizalommal fogadom sorsom alakulását.

 

Domján Mónika

pszichológus, önismereti tréner 

Bejelentkezés: domjanmoni@gmail.com

Honlap: www.tavaszpont.com

 

 

Oldal: 2015 novemberi írások Védelem témában
Ezo Hírnök - © 2008 - 2024 - ezohirnok.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat