Böde István jógaoktató
A belátás
A belátás fogalma annyit jelent számomra,hogy méltányolok, vagy
belátok, tévedésnek ismerek el valamit, és ez pozitívan kell,hogy
befolyásolja későbbi magatartásomat, cselekvéseimet.
Mennyi szenvedésünk, újabb vakvágányra térülésünk, akár
megbetegedésünk származik abból,hogyha hiányzik belőlünk az
értelmes önismeretünkből fakadó belátásunk képessége...és ennek
következtében, ugyanazokat vagy hasonló hibákat követjük el.
Renben van: szükségünk van a fájdalmas tapasztalatokra, hogy
okuljunk- tanuljunk hibáinkból,különben nem haladunk, örökre körbe
járnánk. A szervezetünkben is jelentkező fájdalom figyelmeztetés arra,
hogy már baj van, és ezen változtatni kell.
A Homo sapiens /bölcs ember/ szellemi értelemben ott kezdődik, hogy
tanul vétkeiből /cél elvétéseiből/ ,önsorsrontó gyarlóságaiból,és
lehetőleg elkerüli a magának, vagy másoknak okozó szenvedéseket.
Indiában az újszülött felett igy imádkoznak:
"Most hogy ritkán és nehezen elérhető emberi test birtokába jutottál
újra, jól nézd meg, merre mész,mert az életben nemigen van idő
tévutakra."
Ehhez kapcsolódik a szellemes aforizma: "Az,ami vagy, már jutalom és
bűntetés is azért, ami vagy" Franz Werfel.
Karmánkat a gondolataink irányítják elsősorban. A gondolat maga egy
bizonyos rezgés: szétsugárzó energia. Kire rárezgünk /reá gondolunk/
koncentrált szeretettel, kitartóan,életerő szintjét növeljük,ha kell,
gyógyitjuk, ez a Fehér Mágia.
Általában ha pozitívat gondolok, beszélek, cselekszem-növekszik az
energiám,és ezzel kisugárzom jobbik magam a világba. Ez bizony
sokszor nehéz, mert lehetünk valamiért csüggedtek, megbántottak,
elfáradtak,becsapottak...mert emberből vagyunk.
Ha Istenre gondolok,az ő szeretetére: kitisztul, kivilágosodik az aurám -
"fénylő" ember vagyok. A tudat formálásomnak, önmagam
teremtésének, vannak engem bezáró,ill. nyitó kulcsai,és amit beengedek
magamba, az fészket rak bennem.
Az egyik esetben, amikor bezárulok az isteni kozmikus energia
számára:
lustaság /feladatok elől meneküléseim/
birtoklásvágy
kisebbrendűségi érzés /nem vagyok fontos
magamnak,elbizonytalanodtam/
félelem /önbizalomhiány/
írigység
gyűlölködés stb
A nyitási aktusaimmal beengedem életembe mindazt, ami erőmet növeli:
meditációs életformát választok, imaélet
önvizsgálat
önzetlen szolgálat
fegyelem /erkölcsösség, egészségmegőrző életmód/
alázat /ez nem gerinctelen alázatoskodás/
Szentírások tanulmányozása stb
Természetesen a gyakori önvizsgálatok során mindenki kiegészítheti a
felsoroltakat,talán lenne mit...
Önmegismerésünk folyamán el tudjuk dönteni, hogy a látszólag külsőleg
megvalósítható / olykor bizarr, irreálist / nem keverjük össze a belsőleg
lehetségessel. A folyton alakuló életterünk sokféle lehetőséget kínál
számunkra: feladatokat, célokat - de tudnunk kell hogy milyen belső
adottságokkal rendelkezünk, valóban képesek vagyunk-e valamire,mert
ekkor a feladatainkat meg tudjuk, meg kell valósitani.
Szeretném a kedves olvasót egy javaslatommal megajándékozni,ez
pedig a naponkénti esti önvizsgálat mentális gyakorlata.
Az esti visszapillantás az eltelt napunkra fejleszti
önmegismerésünket,önkontrollunkat, a bennünket ért helyzetek
mélyebb megértését.
Elalvásunk előtt végigszemléljük a napunkat a reggeli ébredéstől a jelen
percig-mintha filmet néznénk. Ennek a filmnek a főszereplői vagyunk, mit
tettünk, cselekedtünk, hogyan kommunikáltunk...és eközben mit
éreztünk, gondoltunk, milyen lelkiállapotban voltunk.
Nekem két hiba elő szokott fordulni: elkalandoznak a gondolataim,pl
másként alakítom a filmet mintegy vígaszul a frusztrációim
csökkentésére-de így már messze jutottam önmagamtól.
A másik: előfordul, hogy belealszom,ezért nem ágyban végzem a
visszatekintést,hanem meditációs ülésben,van mikor nyitott szemmel.
Soha ne vádaskodjunk közben önmagunkra,másokra vonatkozóan,
kerüljük a lelkiismeret furdalásból eredő bűntudat érzést,
önmarcangolást.
A gyakorlat lényege: hogyan tudjuk az én-ünktől távolításban úgy
szemlélni magunkat,mint egy idegent. Igy jutunk el a magunkról alkotott
reális, objektiv én-képünkhöz,annak minden gazdagító
tartalmához,tanulságaihoz. A belátásunk kiszélesedik,elmélyül-
érettebbé, bölcsebbé válhatunk ebben az isteni szép és nehéz világban.
A magunk örömére, mások boldogítására...mert" Isten szeretet-
erőművei " vagyunk.
Baráti kéznyujtással: Böde István jógaoktató
...................................................................................................................
TündérAnya RaSu spirituális tanító író, költő
..egy varázslatos esti kávé - Veled...
Ülök itt a laptop előtt, a tévében valami színes és mozog, és
Magyarország több, mint 2000 km-re innen...
Azért a gondolataim, érzéseim energiái eljutnak Hozzád szentem...
Belerévedtem a múltba...
Micsoda hosszú út vezet el a Belátásig...
Belátni csak azt tudom, amit megláttam.
Meglátni csak azt tudom, amit elfogadtam.
Elfogadni csak azt tudom, amit már megismertem...
Megismerni csak azt tudom, amit megéltem...
Megélni csak azt tudom, ami az én választási lehetőségeimet követő
döntésem következtében belépett az Életembe...
Teljesen más dolgokat láttam be 10 évesen, 20 évesen, x évesen, -
vagyis a belátás képessége bizony-bizony kor és tapasztalatfüggő...
...és itt kérlek beléphet a mi lett volna, ha... aminek aztán végképp és
egyáltalában is semmi értelme, hacsak nem az önostorozást akarjuk
felvenni a tapasztalásunk palettájára...
Mert hogy is van ez?...
Ráébredés
Rádöbbenés
Tudomásulvétel
Elfogadás
Belátás
Befogadás
Kiárasztás
Változás
...hát... valahogy így szentem...
Ahhoz, hogy én változni tudjak, és ezzel változzon a világom is, el kell
jutnom ahhoz a fránya belátásig, hogy befogadni is képessé váljak...
Mert e nélkül nem megy...
Persze, azért azt az Isten áldotta Megbocsátást is tedd oda valahová,
főként a saját magad irányában, és azok felé, akik iránt a neheztelésed
nem enged Téged szabaddá válni... nno...
...mert ez a neheztelés egyre nehezebbé teszi a Te életedet...
Szemléletváltás nélkül ez nem megy...
Az egész Harmadik Évezred Hajnala pontosan erről szól:
a paradigmaváltásról...
Ami nem működik kollektíve, kizárólagosan egyéni szinteken...
...és itt jön a mi felelősségünk... egyénenként... egyenként...
...tudod, van egy Legenda:
Amikor valaki elfordul Istentől, akkor elszakad az összeköttetést
biztosító aranymadzag...
...és ezt Isten MINDIG összeköti újra... meg újra... meg újra...
...de a csomók ott maradnak...
...és minden egyes csomóval rövidebb lesz az aranymadzag:
minden egyes elfordulással Istentől - közelebb kerülsz Istenhez...
...hát... valahogy így szentem...
Áldott, örömteli Belátást és Szemléletváltást kívánva;
Tündérörömöleléssel; TündérAnya...
...................................................................................................................
Domján Mónka pszichológus, önismereti tréner
Belátás és alázat
A „belátás” szó mélyen elgondolkodtatott. Először egy térdelő, lehajtott
fejű alak jelent meg előttem, ahogy alá-zatosan (ez a szó is önmagáért
beszél!) elfogadja az igazságot, ami ellen addig kézzel-lábbal tiltakozott.
Sajnos szégyenérzet is társul a képhez bennem, pedig annyira emberi a
tanulásnak ez az ismétlődő ciklusa: azt hiszem, hogy tudom, értem,
tökéletesen csinálom, aztán hibázok, és pofára esek... Ha eléggé
alázatos vagyok, belátom a hibámat, elfogadom a tökéletlenségemet,
tanulok belőle, és mostantól tényleg jobban tudom-értem-csinálom.
Később még további jelentéseit fedeztem fel a belátás szónak: befelé
fordítom a tekintetemet, magamba nézek – ez volt az egyik
„felfedezésem”, a másik pedig, hogy a történés vagy fogalom lényege,
középpontja felé haladok, jelentése legmélyét szeretném feltárni,
megragadni.
Egy ilyen belátással találkoztam tegnap, sőt még mára is átívelt a
feldolgozás folyamata. Kirándulni voltunk a Kedvesemmel. Indulás előtt a
„ki-rándulás” szót is kiveséztük, és a mindennapokból való
kiszakadásként értelmeztük tevékenységben és helyszínben egyaránt.
Egy olyan kiszakadásként, amely éppen az eltávolodás által segít
egészében szemügyre venni azt, amit a hétköznapok monotóniájában
gépiesen, gondolkodás nélkül csinálunk, és életünknek nevezünk.
A kirándulásnak fontos része az eltévedés. Bár egy olyan hegyet
akartunk megmászni, amelyet néhány hónapja szintén megmásztunk,
már az út legelején gondban voltunk – nem találtuk meg ugyanis, hogy
hol kezdődik a térképen jelzett turistaút. Egyébként pontosan ugyanez
történt velünk legutóbb is. Elindultunk hát árkon-bokron át, csipkebokrok
szaggatták a ruhánkat, meredek hegyoldalon küzdöttük fel magunkat,
átvágunk egy akkor elhagyatott, de használatban lévő mészkőbányán
(„Belépni tilos és életveszélyes!” táblák szegélyezték utunkat), majd
egyszer csak a keresett, de nem talált turistaútba botlottunk. Ekkor
esett le, hogy jóval távolabbról indultunk, mint gondoltuk, tehát hiába
kerestük volna kilométerekkel odébb a turistautat, az tényleg nem volt
ott. Más kérdés, hogy visszafelé végigjárva az utat megtaláltuk az igazi
„bejáratot”, de jelzés ott sem volt. Ejnye!
Az az érdekes az egészben, hogy a térképet sokszor megnézve, és a
korábbi emléket felidézve sikerült minden kifogást elsöpörnünk, mert úgy
akartuk látni, hogy márpedig az útnak ott kell lennie! Elképzeltük
szépen, és hiába mutatta magát a valóság, hogy „Hahó, itt vagyok!
Ilyen vagyok, nézz meg jól!” - mi csak nem láttuk. Olyan ciki erre
rádöbbenni! Ugyanakkor roppant tanulságos.
Este stílusosan megnéztünk egy hegymászós filmet, amely igaz
történetet dolgoz fel: két hegymászó bajba kerül az Andok egyik
legveszedelmesebb csúcsán, egyiküknek eltörik a lába, és társa a
kilátástalan helyzetben reálisan választható egyetlen megoldás mellett
dönt: elvágja a kettejüket összekötő kötelet. A törött lábú hegymászó
emberfeletti erőfeszítéssel kiszabadul abból a gleccserhasadékból,
amelybe belezuhant, és méterenként csúszva-kúszva lejut a hegyről,
eléri az alaptábort és társait, akik már a ruháit is elégették, így véve tőle
szimbolikusan búcsút. Ami a rendkívüli történeten kívül
elgondolkodtatott, az a bajba jutott hegymászó társának hitvallása volt,
amelyet a film elején osztott meg a nézőkkel: „Mikor a hegyekbe
megyek, valami végtelen, hatalmas teret érzek magam körül, és
végtelen szabadságot. Olyankor kiszabadulok a mi kaotikus világunk
zűrzavarából”. (A film címe: A végtelen érintése, online megnézhető itt:
http://www.youtube.com/watch?v=_8fRkCu26rU)
Számomra itt adódott egy újabb belátás, amelyre ő vagy eljutott
későbbi életében, vagy nem: nem azért érdemes elmenni a hegyekbe,
távoli tájakra, a lemerülni a tenger mélyére, különleges kalandokban
részt venni, mert az az Igazi Élet! Nincs olyan, hogy igazi és hamis élet,
csak az Élet van! És abban ugyanazok a törvények érvényesek a hegyek
tetején 6000 méter magasan, mínusz 20 fokban, mint a
munkahelyemen, a családomban, vagy a városban, ahol élek. Igaz, hogy
mindent megteszünk azért, hogy biztonságot és kényelmet teremtsünk
magunk köré, de ez rengeteg energiába kerül ám! Nem bújhatunk el a
következmények, a kényelem árának megfizetése elől a civilizációban
sem! (Egyébként a kötelet elvágó hegymászó sem menekült meg –
bármennyire szeretett volna - „kaotikus világunk zűrzavarától”: a
hegymászó-társadalom soha nem fogadta el a döntését, annak ellenére,
hogy társa a végsőkig kiállt mellette.)
Ha kimegyünk a természetbe, legfeljebb hamarabb, közvetlenebbül
találkozunk szembe cselekedeteink következményeivel. Ezt a tudást
átvihetjük az élet többi területére, a munkahelyünkre, a családunkba, a
kényelmes városi környezetbe. Mert bármilyen meglepő, ez ugyanaz az
élet. Nem menekülhetünk el előle a hegyek magasába, a tengerek
mélyére, vagy távoli, egzotikus országokba. Alázattal hajtom meg a
fejem e Belátás súlya alatt.
Domján Mónika