Böde István jóga tanár, szellemi tanító
A Bátorság
A bátorság definiciója annyit jelent: aki veszélyben vagy veszélyes
következmények tudatában is félelem nélkül legjobb megggyöződése
szereint cselekszik. Igen, mert van hatékony pozitiv irányultságú
irányultsága, motiváltsága,rendelkezik egy minden nehézségen átsegitő
célképzettel, hittel.
És amikor ez nincs bennünk? Számos embernek nincs előremozdító
életcélja. Akár a hivő embernek hitéletében lehetnek dagályt követő
apály korszakai, mikor sötétségben találja magát, amolyan
"megfáradtam a hitben" érzés... Ehhez még hozzájárulhat a bennünk
ólálkodó kisértés,a félelem.
Ez lehet tudatalattinkból felbukkanó egzisztenciális, a semmitől való
félelem- félelmünk a haláltól /ez a legjelentősebb "ismeretlen"/, félunk a
holnaptól, életünk ködbevesző jövendőjétől.
Az Élet Misztériuma arra tanít bennünket, hogy maradék
reménykedésünk késztetésével mozduljunk: ha csak kevés
bátorságunkkal elszánjuk magunkat az új, újabb útra...ezzel új
életfolyamatok élednek föl bennünk.
Ha pusztán "csak" az utunkon maradunk, ezzel is aktivizáljuk
önkibontakoztatási erőforrásainkat. Amikor nem hadakozunk szemben a
sötétség erőivel, hanem gyertyát gyújtunk - mert a fénynek van ereje,a
sötétségnek nem.
Hogy van,aki hitében elfáradt,és kiszáradt? Egy ismerősőm elmondta, a
Szentírást akkor is , csakazértis rendszeresen olvassa ,igenis a napját
imával kezdi...a monoton olvasás vagy beszélgetés Istennel-eközben
egyszercsak feltöltődik valami vibráló,lelkét melengető életteliséggel,
feléledő reményteliséggel.
A hús-vér ember esendő és bátorításra van szüksége.
Ezért kéznyújtással azt üzenem: ha van, mikor nem hallod Isten suttogó
hangját- de Ő mindig hall téged, csak soha ne add fel, te szólitsd meg
először imáidban.
Minden jóra való törekvés túlélésre, kezdetben az első lépések
megtétele, a bátorság iskolája.
Akkor eljön a döntő pillanat, mikor az ember keresőként nem csavarog,
futkos össze-vissza, hanem már vándorol-célegyenest. Mert vezetés
alatt van: Isten ihletése, útmutatása kíséri csöndes vándorútján.
Nemes céljainkért /ha kell/ életünket naponta, újra és újra kell
kezdenünk,ehhez bizony a bátorság és kitartás erényét kell
megőriznünk.
Szükségünk van a "mégis" lelkületre: minden utunkról eltérítő ördögi
szándék, csapda és kisértés ellenére, mégis az életösvényünkön
maradunk rendületlenül.
Jó dolog hinni szüleinkben, barátainkban,nemzetben és pártban,
ezoterikában és modern tudományban, szellemi vezetőnkben,a jó
győzelmében a rossz felett- de ha eddig nem hittem igazán
önmagamban, ezért nem jutok el sehova. Helyben maradok.
Aki bölcsen tudja szeretni önmagát, kimeríthetetlen életerővel
rendelkezik. Az maga az álságos, álszeretet mákonya, mikor valaki azt
kivánja elhitetni magáról, hogy az egész emberiséget magához ölelve
mindenkit egyforma hevülettel szeret. Nos ,aki mindenkit igy szeret / ami
elég könnyü/ az nem szeret senkit sem.
Valakit teljes szívemmel szeretni, vagy azokat,akikkel naponta dolgom
van: ez már a szeretet-bátorságom jele.
Vajon mennyire tudom őt, őket szeretetemmel szívem melegében
tartani,akkor is ha gyakran nem szeretetreméltóak, ha idegeimre
mennek korlátoltságaikkal, sokszor idegenszerűségükkel......legyen szó
a párunkról,szüleinkről, gyermekünkről, barátainkról. Úgy sejtem hogy a
teljes elfogadó szeretet képessége isteni kegyelem adománya is.
Más: a hétmilliárdnyi lélekszámú emberiség tulnyomó többségének
verbális megnyilvánulása korlátlanul felelőtlen, meggondolatlan. A
kimondott szónak mágikus hatása van: nemcsak vígasztalni, erőt
adni,gyógyítani képes- hanem ártani, lelket sorvasztani, ölni is képes.
Az ősi keleti kultúra tanítása szerint akkor érdemes megszólalni, ha
biztosak vagyunk benne, hogy amit mondani akarunk, az lényeges , igaz
és jóindulatunkat fejezi ki. Bátor emberekre vall, hogy ott, ahol mások
ártékony módon fecsegnek,szitkozódnak,-ő inkább hallgat, nem
csatlakozik a felszínes emberek kórusához.
" Az igazi mondanivaló nélkül beszélni,igazi
szomjúság nélkül inni, vagy igazi vágy nélkül lefeküdni valakivel- ez a
három halálos bűn, amit az emberek többsége elkövet"
Gide
Böde István, jógaoktató
email: bodeistvanjoga@gmail.com
T:210 09 64
jóga foglalkozások minden kedden 18.00-20.00
Elérhetőség: Bp., VIII. kerület, Práter utca 28 II. emelet balra
..................................................................................................................
Domján Mónka pszichológus, önismereti tréner
Mihez kell a bátorság?
Amitől nem félünk, hogy megtegyük, ahhoz nem kell bátornak lennünk.
Még akkor sem, ha kívülről nézve nagyon bátor tettnek tűnik, amit
véghez visz- ha az, aki cselekszik, nem fél közben, bátornak sem
nevezhető. Furcsa lehet ebből a szempontból végiggondolni a bátorság
fogalmát, hiszen általában azokat nevezzük bátornak, akik valamilyen
számunkra félelmetes dolgot művelnek. Lehet, hogy részükről ez már rég
nem igényel bátorságot, sőt, rutinszerű és megszokott tevékenység!
Mondjuk a pilótának, aki nap mint nap repülőgépet vezet, vagy a
színésznek, aki minden este több száz fős közönség előtt szerepel.
Ugyanakkor gyakran nem vesszük észre, mekkora bátorság kell apró,
pici lépések megtételéhez: bocsánatot kérni, bevallani, hogy valami nem
megy, kimondani, hogy a másik megbántott, valaminek véget vetni,
valami mást elkezdeni.
A médiában szép számmal látunk olyan hősöket, akik inkább napi
szinten életveszélynek teszik ki magukat, például félelmetes
hegycsúcsokat hódítanak meg, rendkívüli sportteljesítményeket, vagy
üzleti sikereket tesznek le az asztalra, bizonyítva ezzel bátorságukat és
erejüket – de a lélek mélyre mégsem merészkednek. Vagy már csak
akkor, amikor belátják, akármekkora produkciót nyújtanak a külvilágban,
a végső feladat elől így sem térhetnek ki – amely nem más, mint az
önmagukkal való találkozás.
Akik igazán bátrak, egy idő után szembenéznek valódi motivációikkal, és
bevallják maguknak, hogy kiemelkedő sikereikben legalább akkora része
volt a legmélyebb félelmük elöli menekülésnek, mint az
értékteremtésnek, amely az „eladható” fedőtörténet alapjául szolgált.
Az első lépés mindig az, hogy be merjem vallani: félek. Félek olyasmiktől,
amelyek másoknak (látszólag!) semmilyen gondot nem okoznak,
mondjuk idegenekkel szóba elegyedni, angolul megszólalni, eligazodni
egy ismeretlen városban, szóvá tenni, ha valami nem esett jól, vagy
éppen teljes mértékben elköteleződni. Félek bevallani, hogy félek, mert
ettől gyengének látszom. Mégis, azokat nevezzük bátornak, akik
képesek együttmaradni a félelmükkel, és hajlandók megközelíteni
félelmük tárgyát.
A hősies történetek is erről szólnak: „annyira be voltam sz*rva, mégis
kiugrottam a repülőből ejtőernyővel!” Tehát féltem, de legyőztem a
félelmemet.
A valódi bátorság ott kezdődik, amikor már nem pusztán a külvilág
fenyegető helyzeteiben akarunk helytállni, hanem megkeressük
magunkban a legmélyebb félelmeket. Sokszor persze a fenyegetőnek
megélt külső helyzetek vezetnek el a belső félelmekhez – amennyiben
hajlandóak vagyunk belegondolni, miért félünk tőlük, és nemcsak
automatikusan elkerüljük, vagy éppen túlkompenzálással elfedjük
magunkban a félelmet. Nincs baj ezekkel az önvédelmi
mechanizmusokkal, ha idővel leleplezzük és meghaladjuk őket.
Mély tiszteletet érzek azok iránt a klienseim iránt, akik újra és újra
megteszik ezt a lépést önmaguk felé, leküzdve saját ellenállásukat. Van,
aki igyekszik mindent és mindenkit kontrollálni maga körül, az erő és
tévedhetetlenség álarcát viselve – amelyet minduntalan letép
beszélgetéseink során, bevallva, hogy valójában rettenetesen fél attól,
hogy megalázzák és áldozattá, kiszolgáltatottá válik. Más inkább a saját
vérnyomását emeli meg ahelyett, hogy dühét nyíltan kifejezné, kikérné
magának, hogy semmibe veszik az igényeit, és elkezdené megtenni
azokat a dolgokat, amelyekre vágyik. Lassan hajlandó segítséget kérni
és elfogadni, s talán egyszer képes lesz megmutatni magát olyannak,
amilyen, bízva abban, hogy értékes és szerethető, igényei pedig
jogosak és normálisak.
Az én szememben azok az emberek a legbátrabbak, akik képesek
ránézni a félelmeikre, elfogadják azokat, majd kitartó munkával
felszabadítják magukat alóluk azáltal, hogy átalakítják a félelem
energiáját szeretetté, elfogadássá és alkotóerővé.
Domján Mónika
pszichológus, önismereti tréner
Bejelentkezés: domjanmoni@gmail.com
...................................................................................................................
Kolontár Elvira természetgyógyász, spirituális tanácsadó
Bátorság – az új kor kulcsszava
Az új energia újabb és újabb hullámai áramlanak be folyamatosan, 2012.
decembere óta egyre növekvő intenzitással. A hosszúra nyúlt tél
folyamán a Lélek szintjén sorra vettük számos beidegződésünket,
mintánkat és régóta futtatott programjainkat, és rengeteget sikerült is
elengednünk. A téli hónapok alatt zajló átalakító munka kicsit
hosszabbra sikerült, mint azt talán szerettük volna, de mégis
megérkezett a várva várt tavasz, az újjászületés és az újrakezdés ideje.
Az Új Energia korában élünk, most már visszavonhatatlanul megtörtént
a nagy váltás, és ehhez az új energiához kezd szépen lassan minden
hozzáidomulni, s ennek megfelelően megnyilvánulni a fizikai szinteken is.
Sokszor úgy érzem magam, mint aki elindult egy olyan utazásra, amelyet
minden sejtjével és idegszálával vágyott, mégis azzal a felemás érzéssel
vágott bele, hogy végső soron fogalma sincs, hova is vezet ez az út.
Most, mintha kiléptünk volna a hajóinkból egy eleddig ismeretlen sziget
partjaira, ami nem szerepelt a térképeinken, ami annyira újonnan
bukkant fel az észlelésünkben, hogy egyelőre nem tudjuk, mihez is
kezdjünk ezen a vidéken.
Ugyanakkor már most szédítő sebességgel teremtjük az új energiákat
tükröző és megvalósító új világunkat, minden pillanatban, minden egyes
döntésünkkel, minden szívbéli szándékunkkal hozzájárulunk ahhoz, amit
régóta elterveztünk: hogy megteremtsük a mennyországot itt, a Földön.
Aki járatos az asztrológiában és ismeri a Föld precessziós ciklusainak
elméletét, tudja, hogy kb. 13000 évig a Földön megélhető energiáknak
megvolt egy sajátos, határozott, elsősorban férfias és duális karaktere –
minden megélésünket, tapasztalatunkat ez a mostanihoz képest jóval
nehezebb, sűrűbb és fájdalmasabb energia tette lehetővé. A
fejlődésünk iránya, igazodva a ciklusok változásához, nemrégiben végre
új irányt vett, és a közös szándékaink, a felsőbb szintekről érkező
segítségek és a kozmikus ciklusok összjátékának köszönhetően
vagyunk most éppen itt, frissen átlépve a „régiből” az „újba”.
Az új energiák egyelőre megfoghatatlannak is tűnhetnek, mert annyira
régen nem dolgoztunk velük ezen a fizikai síkon, mintha újra meg
kellene szoknunk ennek a minőségnek a természetét. Az előző ciklus
minőségéhez képest ez egy jóval lágyabb és megengedőbb, ugyanakkor
valódi erővel felruházott energia. A feltétel nélküli szeretet hatja át az
egészet, benne a nyitottság, finomság, optimizmus, egyediség, az élet
értékének mindenek felett való tisztelete, a szeretetre és elfogadásra
épülő kapcsolatok, az őszinteség, a megbecsülés és a könnyedség
értékeivel.
Sokkal gyorsabban és könnyebben megvalósul mindaz, amit tiszta
szívből, (belső) ellenállás nélkül teremtünk, ugyanakkor a felgyorsult
energiák következtében hamarabb megvalósulnak természetesen a
„negatív” gondolataink, félelmeink is. Sokkal hamarabb lehetőségünk
nyílik arra, hogy egy-egy még gyógyulásra, elfogadásra váró, kevésbé
fényes részünkkel szembenézzünk. A gyorsaság egyúttal kemény
leckéket tanít a pillanatról is, az itt és most megélésének, a valódi
Jelenlétnek a fontosságáról is.
Mindez előhívja belőlünk a kezdeményezőkészség, a bátorság, az
őszinteség, a könnyedén való előrehaladás és önmagunk ítélkezés,
kritika nélküli felvállalásának igényét is. Kristálytisztán tudnunk kell, kik
vagyunk, hová tartunk és mit akarunk – hiszen az élet pillanatok alatt
valóra váltja a szándékainkat, megmutatva, hol is állunk éppen. Úgy
érzem, most már nincs idő arra, hogy bárhol is hazudjunk önmagunknak,
mert azok a területek, ahol nem vagyunk teljesen őszinték saját
magunkhoz, nagyon hamar megmutatkoznak, kaotikus formát véve fel.
A bátorság alapbeállítottságunkká kell, hogy váljon, sokkal inkább, mint
a korábbi korokban bármikor. A magasabb frekvenciáknak, a saját és a
kollektív fejlődésünknek köszönhetően egyre jobban működő teremtő,
manifesztációs képességek birtokába kerülünk. Mindannyiónkat a saját
élete tanít meg arra, hogy mekkora erővel is rendelkezünk és egyéni
leckéken és beavatásokon megyünk keresztül – ezekben az egyik
kulcselem a bátorság. Bátorság kell ahhoz, hogy a végletekig őszintén
szembenézzünk önmagunkkal és felmérjük, hol is tartunk. Bátorság kell
ahhoz, hogy lépjünk akár azonnal, ha lépni kell, hogy elengedjünk tiszta
és nyitott szívvel, bízva abban, hogy az Univerzum a legjobbat akarja és
hozza is el nekünk. Ahhoz, hogy merjünk változtatni, ha arra van
szükség, de merjünk megállapodni is egy helyzetben hittel és
türelemmel, ha arra van szükség. Ahhoz, hogy nyitva merjük tartani a
szívünket a megélhető legteljesebb gyönyörnek és mély fájdalomnak is.
Mert az új energiák nem a fájdalmak vagy úgynevezett nehézségek
megszűnését hozzák el, hanem a magas szintű megértését annak, hogy
végső soron Minden Egy. Egy olyan újfajta szemléletet, aminek
birtokában képesek vagyunk megélni egy teljes érzelmi skálát a
mélységektől a magasságokig, majd elengedni minden tapasztalatunkat
békében, megpihenni önmagunk teljességében és a szerető
Univerzumba vetett hitünkben. Egy olyan újfajta szemléletet, hogy mi
magunk vagyunk az életünk teremtői, képesek vagyunk a
körülményeinket úgy alakítani, ahogy az számunkra a legjobb – egy
olyan életben, ami a kiteljesedésünket, fejlődésünket és
boldogságunkat egyszerre szolgálja.
Bátorság kell ahhoz, hogy el merd magad kötelezni mindezek mellett,
önmagad mellett, hogy merj hinni egy olyan valóságban, ami még
épphogy csak elkezdett testet ölteni.
Kolontár Elvira
természetgyógyász, spirituális tanácsadó
...................................................................................................................
Somogyi Péter lélekszerelő, hagyaték őrző
A legfőbb erény...
Jó kérdés. Vajon mi a legfőbb erény? A szeretet, az áldozat, az
elfogadás, a tolerancia, az együttérzés, vagy szolidaritás, a türelem?
Szinte hallom a tippeket. De vajon melyik az? A legerősebbnek ezek
közül a szeretet tűnik. A szeretet, hiszen az Isten ajándéka, az Ő
nyelve, az Ő ereje. Látszólag meg is fejtettük a kérdést. Mégis, azt
javaslom, vizsgáljuk csak meg közelebbről.
Azt már beszéltük egy korábbi, teremtéssel kapcsolatos cikkben, hogy a
teremtés hármasa, a gondolat - szó - tett. Ennek következtében azt
állapítottuk meg, hogy a probléma kimondása egyben a megoldás
kezdete is, hiszen eljutunk általa a gondolat - szó kettőséig, amely már
több mint 50%. Ez a "többség" éppen elég ahhoz, hogy az adott
probléma megoldódjon. Természetesen, ha teszünk is érte, sokkal
gyorsabb a folyamat és előbb jutunk a megoldáshoz. Így aztán, a
kimondás után nem kell mást tennünk, mint minden esetben, ha
észrevesszük, hogy a rossz irányba indulnánk, a jó irányba mutató
döntés meghozatala. De hamar kiderül, bár mindent megteszünk,
mégsem sikerül maradéktalanul a változtatás. Változnak a dolgok, de
nem eléggé. Nem teljes az eredmény. Úgy 15-20%-ban hibázik a
megoldás, így nem is sikerül felszámolni a gondot okozó bajt. De vajon
hol a hiba? Nos, azt hiszem, a megszokásaink a baj forrásai. Ugyanis,
abban az esetben, amikor jelen vagyunk és észleljük, hogy rossz
irányba indulnánk, akkor a döntésünk érdekében szinte könnyedén
dönthetünk a helyes módon. De csak, ha észleljük azt, hogy rossz
irányba megyünk. HA ÉSZLELJÜK! A megszokások azt nehezítik meg,
hogy észrevegyük, miben vagyunk éppen. Ugyanis a megszokások által
irányított tevékenységeink szinte öntudatlanok. Vagyis, úgy tudjuk, hogy
elvégzésük, minden esetben pozitív eredményt hoz a számunkra. Tehát
olyan dolgok, amelyek megtétele gondolkodás nélkül is a megfelelő
eredményt hozza. Olyat, amit várunk, elvárunk.
Mit mondtunk? Azt, hogy szinte ÖNTUDATLANUL, rutinosan cselekszünk.
Biztosan tudva, de legalábbis hittel, hogy jól járunk. A tapasztalataink,
vagy az őseink tapasztalatai, esetleg az emberiség tapasztalatai,
manapság a média, adják meg nekünk ilyenkor a választ, ahelyett, hogy
mi magunk döntenénk, a jelen helyzet függvényében.
Vannak olyan estek, amikor az ősi tapasztalat figyelembe vétele
hasznos lehet. Például, az olyan eseteknél, amelyek megoldásához nem
elegendő egy élet tapasztalata. Ilyenkor egy nagyobb távlatból kell
szemlélnünk az eseményeket. Az ilyen esetekben, jó ha az ősök tudását
is figyelembe vesszük és támaszkodunk rá. Így lehetőségünk nyílik egy
jobb döntés meghozatalára.
Nos rendben, vannak ilyen esetek, de vajon mitől helyes az ilyenkor
hozott döntés és miben tér el az általunk akadálynak nevezett
szokásoktól? A jelenlét a különbség. Nem is kicsi. Ha az ézszázadok
alatti szokások szerint cselekszünk, akkor sok esetben, tudatosan
választjuk az ősi bölcsességet. Nem öntudatlan, rutinos, figyelmetlen
módon, hanem odafigyelve tudatosan, remélve, hogy az összegyűjtött
tudás most is segít majd rajtunk. Tehát tudatosan döntünk, jelen
vagyunk, a döntésünk meggondolt, vagy megfigyelt megérzés
eredménye. NEM ÖNTUDATLAN.
Vajon életünk mekkora százaléka telik öntudatlan állapotban? Nos, ez
azon múlik, ki mennyire tudatosan él. Pontosítsunk. Aki tudatosan él, az
jelen van. Pontosan tudja, milyen helyzetben van, neki mi a jó, illetve
rossz és ezek figylembe vételével dönt. Nem jót vagy rosszat, hanem
"csak" dönt, úgy hogy tudatában van a döntéseinek a lehetséges
következményeivel. Ennek a tudásnak a birtokában hozza meg a
döntéseit. Ez a tudatos lét természetesen csak azok számára
lehetséges, akik őszinték. Őszinték máshoz és magukhoz is. Az
önbecsapás az végzetes a tudatosság szempontjából. Ha nem vagyunk
tisztában a döntéseink lehetséges következményeivel, akkor nem is
dönthetünk tudatosan. Persze nem azt kell ilyenkor gondolnunk, hogy
mindent pontosan tudunk előre. Csak annyit tudunk, hogy a számunkra
helyes döntést hozzuk vagy, ha nem is a helyeset döntjük, akkor is
látjuk azokat az előnyöket, amelyek miatt a döntésünket meghozzuk. Ez
a tudatosság. Nem több, de nem is kevesebb.
Megállapítottuk, hogy a tudatosság hiánya, a jelenlét hiánya, egy olyan
öntudatlan állapot, amikor csak megrögzötten teszünk valamit, amiről
azt hisszük, helyes. Azt hisszük, a tett javunkat szolgálja. A mai világunk
tele van hasonló dolgokkal. Például, minden nap mosunk fogat, sőt
tisztálkodunk. Tesszük, mert ismereteink szerint ez kívánatos,
számunkra hasznos.
Vajon elgondolkodtunk-e már azon, hogy mi történne, ha a médiában
elkezdenének arról beszélni, hogy a fogmosás, szájdaganatot, rákot
okoz. Óvatosan csinálnák, eleinte csak felröppenne a rémhír, majd egyre
több forrás igazolná a tézist. Vajon egy fél éven belül, hányan mosnának
fogat? Esetleg hányan tisztálkodnának? Valószínűleg nem sokan.
Mondhatjuk, ez a média hatalma. De miért? Mert hagyjuk, hogy így
legyen. Elhisszük nekik, ha kell azt is, hogy a fogmosás rákot okoz.
Pedig magunk is megvizsgálhatnánk a kérdést. Lehetnének
megérzéseink, tapasztalataink, önálló saját véleményünk. De mindezen
esetekben már jelen lennénk, tudatosan döntenénk. Döntenénk arról,
hogy mosunk-e fogat és ezáltal meghallhatunk vagy élhetünk. Nekünk
kellene vállalnunk a felelősséget. Felelősséget kellene vállalnunk
magunkért, a döntéseinkért. Ehhez bizony bátorságra van szükségünk.
Felvállalni azt, hogy nem másra mutogatunk.
Bátorság kell a felelősségvállaláshoz! A jelenben töltött élethez és a
tudatossághoz is.
Hányan vannak, akik nem mernek szeretni, mert félnek attól, hogy a
másik visszél vele? Félnek, hogy az érzelmeik kimutatása következtében
kiszolgáltatottá válnak. Félnek szeretni, félnek élni. Félnek változtatni,
dönteni, tovább lépni. Félnek mindentől. Igaz a világunk is erre van
kihegyezve. Köss életbiztosítást, válassz magánnyugdíj pénztárat,
takarékoskodj! Ha megkérdezem, ugyan miért, arra a válasz: "Mi lesz,
ha nem lesz ..., vagy nem lesz elég ... Nem fél ..., hogy munkaképtelen
lesz, lebegetszik, megöregszik..." Nem rémes? Félsz? Ha nem, majd
elmondják, miért kellene félned. Ezzel aztán létre is hozzák az
önbeteljesítő jóslatot, ugyanis amitől félsz az be is következik.
Emlékszünk a felelni nagyon nem akaró osztálytársunkra? Felelt!
Megkapta a maga egyesét! Bevonzotta, létrehozta, megteremtette,
kieszközölte... Hát ezt teszik velünk, EZT TESSZÜK MAGUNKKAL!
Rutinból, szokások szerint élünk, már oda se figyelve a pillanatra,
amelyben vagyunk. Így persze a szép dolgok is elkerülik a figyelmünket,
amellyel a legkönnyeb boldogságforrásról mondunk le. De vajon miért
tesszük? Csak nem félünk a felelősségtől, a döntéstől, ...? FÉLÜNK?
FÉLÜNK!
A félelem ellentéte?
A BÁTORSÁG!
Itt az ideje, annak, hogy a BÁTORSÁGOT válasszuk! Legyünk bátrak!
Kezdetben, egy - két hétig figyeljük meg, mit tettünk a nap folyamán
rutinból. Mi az amit csak azért teszünk így vagy úgy, mert azt hisszük,
számunkra ez az üdvözítő megoldás. Gyűjtsük össze ezeket és
megdöbbenünk majd, hogy mennyi minden megy automatikusan az
életünkben, anélkül, hogy figyelnénk rá, vagy tudatában lennénk.
Hányszor fordul elő, hogy nem vagyunk jelen. A megdöbbenés után
vizsgáljuk meg az eseteket. Ha ezek az automatizmusok egy korábbi
körültekintő döntésünk eredményei, akkor ezek a jó szokások. De azért
ezeknek a pillanatnyi megfigyelése is kívánatos, hiszen a világunk
folyamatosan változik, így lehet, hogy ezeken is változtatnunk kell. A
többi esetben, kötelező a jövőben, a jelenlét és a tudatos döntés.
Amihez bátorság kell. A tapasztalatunk azt mutatja majd, hogy nem
kevesebbet állíthatunk, hogy minden nap, BÁTORSÁGRA van szükségünk,
már ahhoz is, hogy felkejünk egyáltalán! Természetesen ahhoz is, hogy
végig vigyük a napunkat, elébe álljunk a kihívásoknak, amelyek a nap
során várva, vagy váratlanul, érnek, érhetnek minket.
A fenti kérdésre egyértelmű a válasz:
"Péter, jól jegyezd meg! A legfőbb erény a BÁTORSÁG!" - Árva Vince
atya, az utolsó magyar Pálos szerezetes mondta ezt nekem.
Somogyi Péter
Lélekszerelő, hagyaték őrző
https://www.facebook.com/groups/istentenyeren/