Böde István jógaoktató
A tisztelet
Mit is jelent nekem a tisztelet? Amikor valakinek a lelki-szellemi értékét,
nemes erkölcsi tulajdonságait, sőt: ebből fakadó tekintélyét főhajtással
elismerem. Ebből következik számomra, hogy a jelenkor társadalmában
viszonylag nem sok emberre tudok tisztelettel tekinteni, noha tudom, hogy a
szeretet egyetemes törvénye szerint, ugyanakkor minden embert
szeretnem-elfogadnom kell...de még ez is emberfeletti követelménynek tűnik
olykor. Nos , a lelki egyensúlyom alapja annyi, hogy akit nem tudok
tisztelni, de még szeretni sem, -mert annyira értéktelen, aljas, embertelen
ember,- végül is nincs vele dolgom, amennyiben a vele ismerkedést,
barátkozást illeti. Élettapasztalatom mondatja velem, hogy olyan társaságba
ne járjunk, amely elkedvetlenítő hatással van ránk, rosszindulatú, epés,
keserűszavú ismerőseink, bennünket is epéssé, pesszimistává tesznek,
különösen tartózkodjunk azoktól, akik gúnyolódnak velünk.
Titkos reménykedéseinkről, törekvéseinkről és gyengeségeinkről, csak olyan
emberek előtt beszélhetünk, akiket jó barátként tudunk tisztelni, és ezzel
lelkesítő hatással is vannak ránk.
No de az ember többpólusú lény sok mindenben /így magam is / hiszen a
barátkozásnál van egy magasabb rendű életforma: a szeretet nevében a
szeretetszolgálat. Az altruista / másokat önzetlenül megsegítő/
tevékenységünkkel, segítünk felemelkedni a "padlóról" az embertársunkat,-
ugyanakkor ezzel magunk is emelkedettebb életminőségben élünk.
Megéreztük-e már, hogy egy ember reménytelen magányában öngyilkosság
gondolatával foglalkozik? ...egy édesanya egyedül nevelt gyermekeivel,
emberfeletti küzdelmet folytat az életben maradásért, mert férje a
börtönben, vagy akár a temetőben nyugszik...egy céljait, megélhetését,
barátait vesztett embernek, pusztán vigasztaló szóra, biztatásra lenne
szüksége...egy betegségében magára maradt embernek jót tenne egy
telefonhívás : "Helló hogy vagy, miben segíthetek?" -, és így tovább. Az
tény, csak abból tudunk adni, amivel magunk is rendelkezünk: optimista,
reményteli szemléletünk, együtt-érzés képességünk, "jót tenni jó"
életérzésünk.
A hétköznapi realitásainkat illetően, jó tudnunk azt, hogy a boldogságunk,
elégedettségünk, egyenes arányban áll mások kooperációjával, a másoktól
kapott tisztelettel és szeretettel.
Eric Berne, amerikai pszichiáter korszakalkotó "Emberi játszmák" terápiás
elméletében, kihangsúlyozza életünket felemelő, vagy lesújtó hatásaként, a
következő két fontos tényezőt. Az egyik az intimitás elementáris igénye: az
ember soha nem adja fel törekvését, hogy ezt feladja: "Ha nem simogatják a
gerincagyadat, kiszikkad". A testi érintés, a kölcsönös kontaktusra igény, a
simogatás, életerőnk alapja lehet. A másik igen fontos /jelen témánk
szempontjából/ az elismerés éhségünk, ha ez hiányt szenved bennünk, ez
irányú szomjúságunk egyre fokozódik, egészen a "kiszáradásig"...bizony sok
mindenre képesek vagyunk, hogy ebben kielégüljünk-. Mindezt nagyon jól
tudja az önérvényesítő ember: ha azt akarja, hogy fontos legyen
embertársainak, akkor tiszteletet, együttműködést, elismerést, akár
"szimpatikus vagy nekem" érzést kell nyújtania nekik. Nem mellesleg egy
másik emberben a fontossági érzését felkelteni - azt hogy ő fontos nekem,
nekünk, - az emberi kapcsolatokban hatékony mágiának bizonyul.
Életünk legfontosabb területét szeretném kihangsúlyozni: a hitünkön alapuló
spiritualitást. Ha elismerjük, hogy Isten a világ számos tapasztalható
jelenségét megszemélyesítő, az ember életét, fejlődését segítő,
transzcendens emberfeletti Lény, akkor helye és mindenkor ideje van az
Isten tiszteletnek. Ez már maga az Isten iránti hódolatunk megélése. A
legmagasabb rendű emberi életminőség, a szentek életeszenciája: amikor
egy szent életű ember, a másik emberben Istent tiszteli, szereti.
Szeretném megosztani a kedves olvasóval egy Oroszországban ma élő, a
szibériai tajgából szétsugárzó, szent nő gondolatait, aki útmutatást ad egyre
több igazságra éhező embernek: legyen szó a természettel harmóniában
élésünkről, hogyan alakítsa ki minden ember a maga szeretet-terét, mit
jelent a család, gyermeknevelés , az egészség , mit jelent a kozmikus
gyógyító erőkkel élni...
Mindannyiunk szíve vágyát kifejezi Anasztázia imája:
"Atyám, Ki mindenhol létezel!
Köszönöm az élet Fényét,
Köszönöm, hogy a Te Országod létezik,
szerető akaratodat. A jó öltsön testet!
Köszönöm mindennapi kenyerünket!
A Te türelmedet is,
hogy megbocsátod vétkeinket a Földön, mely a Tiéd.
Atyám, ki mindenhol létezel,
Én a Te leányod/fiad vagyok teremtményeid között-
s nem engedem, hogy bűn és gyöngeség
legyen úrrá szívemen!
Méltó leszek tetteidhez!
Atyám, ki mindenhol létezel,
Én a Te leányod/fiad vagyok, hogy örömöd teljék bennem,
A Te dicsőségedet önmagam által növelem.
Az elkövetkezendő idők, mind örökkön örökké,
a Te vágyaidban fognak élni.
Így lesz! Én így akarom! Én a Te gyermeked vagyok,
Atyám, ki mindenhol létezel, mindörökké Ámen.
Megjelent hangos könyv- Vlagyimir Megre: ANASZTÁZIA
Felolvasta: Böde István
Baráti kéznyújtással: Böde István jógaoktató
...................................................................................................................
Domján Mónika pszichológus, önismereti tréner
Tiszteld felebarátodat, mint önmagadat!
Tudom, persze, hogy Mózes könyvében a „szeresd” szó szerepel ebben a
mondatban, de a felszólítás szerintem a tisztelettel kapcsolatban is érvényes.
Másrészt érdemes végiggondolni a szeretet és a tisztelet viszonyát, ezért
engedtem meg magamnak a címbéli a ferdítést.
Nézzük meg először, miért tehető egyenlőségjel önmagam és mások
tisztelete közé! Ha magamat nem tisztelem, csak másokat, akkor
önalávetővé, elnyomottá, áldozattá, mártírrá válok. Igényeimet általában
kerülő úton tudom érvényesíteni, tehát – még ha tudattalanul is – de
elkezdek manipulálni. A manipuláció pedig mások szabad döntéshez való
jogát veszélyezteti, azaz tisztességtelen befolyásnak tekinthető. Gyorsan
bezárult hát a kör: ha magamat nem tisztelem, mások szabadságát sem
tisztelem.
A másik irányból indulva ugyanoda jutok: ha csak saját igényeimet,
elvárásaimat tartom tiszteletben, mindenáron érvényesítem az akaratomat
másokra való tekintet nélkül, akkor előbb-utóbb kijátszanak, megkerülnek,
megtámadnak. Ez utóbbi a jobbik eset, mert legalább nyíltan történik. Az
őszintétlen hát mögött összekacsintósdi viszont teljesen kiszolgáltatottá,
becsapottá tesz, tehát közel sem nevezhető tiszteletteljes bánásmódnak. De
hát ha velem csak így lehet...? Nyilván nem csak, node kétségtelenül részem
volt abban, hogy a környezetemben élők erre a következtetésre jutottak.
S vajon létezhet-e szeretet tisztelet nélkül? Szerethetek-e valakit anélkül,
hogy tisztelném? Nem szánalomnak hívják az ilyesmit? Párom – aki fogorvos
-méltatlankodott egyszer egy anyuka szóhasználatán, aki elhozta hozzá a
gyermekét, mondván, hogy „Csórikámnak már nagyon fáj...” Szeretem-e
igazán a gyerekemet, ha lenézéssel viszonyulok a képességeihez,
fájdalmához, kiszolgáltatottságához? Ha bosszús önelégültséggel állapítom
meg, hogy lám, nélkülem semmire se menne? Persze hogy nem, hiszen én
vagyok a felnőtt, a szülő, az a dolgom, hogy segítsek neki abban, amit ő még
nem tud megoldani! De ettől ő még tisztelhető, rendben lévő személy! A
scott peck-i értelemben vett szeretet ugyanis akaratlagos döntés, amellyel a
másik fejlődéséhez járulok hozzá. Elfogadom, hogy ott tart, ahol, és abban az
irányban segítem tovább, amerre ő haladni szeretne – ha igényli. Mert ha
állandóan segíteni akarok neki, akkor nem tudja kipróbálni az erejét, és
elveszem tőle a sikerélményt, hiába éri el a célját, akár gyerekről, akár
felnőttről van szó. Tehát tisztelnünk kell a fejlődés egyéni tempóját, amelybe
az időnkénti megtorpanások is beletartoznak. A tiszteletnek van azonban egy
másik, a fentiektől némileg eltérő jelentése, sőt, általában erre gondolunk a
szó hallatán: valakinek a képességeit, teljesítményét, tettét, szándékát
méltányolom, elismerem, csodálom, nagyra becsülöm. Tehát valamilyen
értéket tulajdonítok neki. Akit értékes embernek tartok, annak általában jól
érzem magam a közelében, mert az számomra is jutalmazó: szórakoztató,
tápláló, biztonságot adó. Pál Feri atya azt írja legújabb könyvében (A
magánytól az összetartozásig, 2014.), hogy a társam jó tulajdonságait
könnyű tisztelni (még ez sem magától értetődő: irigykedhetek is
rá, versenghetek vele!), de tudjuk-e tisztelni a sebzettségét, a hibáit? Ha
éppennem olyan vidám vele együtt lenni, elfogadjuk-e őt így? Vagy arra
ösztökéljük, hogy „a saját érdekében” igyekezzen változtatni a számunkra
kellemetlen, csöppet sem tiszteletre méltó tulajdonságain? Mi lenne, ha
inkább meglátnánk a kihívást saját fejlődésükre nézve, és kitalálnánk, miért
olyan nehéz éppen ezt a tulajdonságát elviselnünk? Mit kell magunkban
kifejlesztenünk ahhoz, hogy megküzdjünk a helyzettel? Tisztelhetjük
személyében az edzőpartnert is!
Ajánlok ehhez egy kis feladatot: válasszunk ki egy számunkra fontos
személyt (szerelmünket, házastársunkat, apánkat, anyánkat,
gyermekünket, főnökünket, stb.) és soroljuk fel 3 olyan tiszteletreméltó
tulajdonságát, amelyek miatt felnézünk rá! Jól főz, szépen öltözködik, kiáll az
igazáért, kedves a gyerekekkel – bármi lehet ez a három tulajdonság,
képesség. Majd keressünk 3 olyat, amelyet a ránk rótt feladat miatt
tisztelhetünk benne: induláskor mindig várni kell rá, szanaszét hagyja a
ruháit, bántóan kritizál, utálja a barátaimat...
Az első három dolgot közöljük vele valamilyen formában, a második
hárommal kapcsolatban pedig írjunk össze minél több olyan lehetőséget,
amelyet mi tehetnénk annak érdekében, hogy könnyebben viseljünk társunk
zavaró viselkedését! Aztán pedig kezdjük el mihamarbb gyakorolni ezeket.
Érdemes megfigyelni, hogyan változik társunk iránt érzett tiszteletünk, ha
mindezeket megvalósítjuk! S ha sikerül – ami nem kis dolog! - saját
magunkra is joggal felnézhetünk.
Domján Mónika