Domján Mónika pszichológus, önismereti tréner
Sorsunk – esély vagy teher?
Ahogy a témáról gondolkodtam – mostanában inkább erre van lehetőségem,
mint hosszabban leülni a gép elé, így mire az írásig eljutok, már eléggé
kiforrott véleménnyel rendelkezem – feltűnt, hogy a sors, sorsfeladat
kapcsán csupa nehézség szenvedéssel teli kihívás jut eszembe. Továbbra is
úgy gondolom, hogy a visszatérő kemény témák, kétségbeesésbe kergető
helyzetek, sorsunk fontos részei, de ugyanígy részei a könnyen, magától
értetődően adódó készségek, tehetségek, lehetőségek is! Tehát úgy
gondolom, mindkét véglet hibás: ha csak a kihívásokra koncentrálunk, illetve
ha meg akarjuk kerüli azokat, és csupán az élet napos oldalán szeretnénk
járni. Node hogyan teremtsünk egyensúlyt a kettő között, és hogyan
ismerjük fel, mikor próbálunk megszökni a kihívás elől, illetve mikor
erőltetjük hiába a zsákutcában való előrejutást ahelyett, hogy erősségeinket
felismerve könnyedebb megoldást találnánk?
Egy barátnőmmel beszéltem telefonon a minap, aki beszámolt nagyobbik fia
iskolakezdésével kapcsolatos vívódásairól: az óvónők szerint ráférne még egy
év az oviban, mert mozgásában és szociálisan kissé elmarad ügyességben az
ekkor szokásostól, miközben édesanyja azt is észrevette, hogy különösen
érdeklődik a számok iránt. Elvitte egy tehetséggondozó szakemberhez, aki
megerősítette, hogy a számfogalom és a logikai gondolkodás területén
évekkel előzi meg a korát a kisfiú. Akkor vajon hogyan egyengeti jobban a
sorsát az édesanyja? Szerencsére olyan intézményről van szó, ahol
figyelemmel vannak a gyerekek egyéni szükségletei iránt, így meg lehetett
beszélni a sajátos helyzetet a leendő tanítóval, aki vállalta, hogy ennek
megfelelően bánik majd az újdonsült kisdiákkal.
Általában ritkán látunk tisztán sorsunk jelentős fordulópontjainál. Lehet,
hogy erős érzelmek visznek az egyik irányba, de az eszünk mást súg.
Esetleg az érzelmeink is zavarosak, sőt nyomós észérveket tudunk
felsorakoztatni mindkét (vagy három, négy, stb.) oldalon. Az a fontos, hogy
tudjuk, minek adunk elsőbbséget és miért, hiszen gyakorta értékek állnak
szemben értékekkel. Az egyéni szabadság a valahová tartozással, az
újdonság izgalma a megszokás biztonságával, a karrier építése a családdal
töltött idővel, az anyagi siker az egészséggel és még sorolhatnám. Sorsunkat
azzal körvonalazzuk, hogy a döntési helyzetekben mely értékeknek adunk
elsőbbséget. De mi alapján választunk? No, ehhez kell az önismeret. Amely
pedig a folyamatos visszanézéssel, döntéseink és saját változásunk, érésünk
nyomon követésével gazdagodik. Mit nyertem és mit veszítettem azzal, hogy
elfogadtam ezt az állást? Mit nyertem és mit veszítettem azzal, hogy benne
maradtam a házasságomban, pedig szenvedtem, mint a kutya? Milyen új
oldalait ismertem meg a helyzetnek, a másik embernek, és persze
önmagamnak ezáltal?
Nem hiszek abban, hogy előre megírt sors-úttal rendelkezünk. Még abban
sem, hogy van egy helyes, ideális út, amire rá kell találnunk. Abban hiszek,
hogy folyamatosan jönnek felénk az impulzusok, amelyekre reagálnunk kell,
és az a legfontosabb, hogy ezt hogyan tesszük. Igyekszünk-e felismerni
erényeinket, csiszolni azokat, illetve megtanulunk-e együttélni korlátainkkal
és bölcsen elfogadni, netán finoman tágítgatni őket?
Egy ideje sokkal kevésbé érdekel, honnan hozzuk a sorsunkat alakító
adottságainkat, mint az, hogy felismerjük-e őket és mihez kezdünk velük.
Genetika vagy nevelés, transzgenerációs átkok és minták, karmikus hozadék
– mindegyik megközelítés leírja a jelenség egyik vagy másik oldalát. Hasznos,
ha választunk egy, vagy akár több szimpatikus módszert, amellyel
magunkkal hozott csomagunkat bontogatjuk, aztán értelmezzük a tartalmát.
Ez utóbbit rendkívül fontosnak tartom: ha ugyanis megakadunk sebeink
nyalogatásánál, és zászlóként lobogtatjuk magunk előtt, hogy „naná, hogy
félek a felelősségvállalástól, mert az egyik előző életemben kivégeztek, mint
eretnek vallási vezetőt” és ezzel elintézzük a dolgot, azaz élünk tovább
felelőtlenül, attól nem vagyunk előrébb. A megismerés persze segít az
elfogadásban, de aztán mindenképp tovább kell lépni. Átélve a haragot, a
fájdalmat, a tehetetlenséget elszenvedett sérüléseinkkel, hozott
korlátainkkal kapcsolatban, s utána másfelé fordítani a tekintetünket: a
lehetőségeink irányába.
Klienseim és saját családállítás-élményeim alapján mondom, hogy az ilyenkor
átéltek alapos feldolgozása elengedhetetlen! Hozzáértő vezető segítségével
már a csoportban elindulhat az alany a feldolgozás felé, illetve sokan más
terápiás, segítő lehetőségeket is igénybe vesznek párhuzamosan, ahol tovább
emészthetik a kapott impulzusokat. Gyakori ugyanis, hogy a családállításhoz
hasonló katartikus módszerek esetén a személyiség még nem áll készen a
kapott információk befogadására. Ez nem mindig baj, sokszor egyszerűen az
idő segít, és évek múlva jut el oda az illető, hogy azt mondhatja, teljes
egészében beépítette a tanulságokat, „megfejlődte” a megfejlődni valót.
Labilisabb személyiség esetén azonban elzárkózással, értetlenséggel,
rosszabb esetben széteséssel reagálhat az ember egy ilyen élményre, és
egyáltalán nem biztos, hogy a javára tudja fordítani azt.
Felmerülhet a kérdés: nem része ez is a sorsának? Sőt, a kitérők, zsákutcák,
visszaesések úgy általában? De igen, azonban ettől még a segítő – vagy
bármilyen más szereplő - felelőssége ugyanúgy fennáll. Szülőként nem
mondhatom, hogy úgyis szüksége van a gyerekemnek egy pár sérülésre
ahhoz, hogy majd legyen mivel foglalkoznia felnőttként, ezért fölösleges
mérlegelnem, milyen hatással van az én viselkedésem őrá. Ha a lehető
legtöbbet próbálom kihozni magamból, akkor sem tudok minden hibát
elkerülni – de ettől még törekszem rá! Szóval mindenkinek a maga helyén
kell a lehetőségekből kihozni az aktuálisan kihozhatót. Hozott anyagból
dolgozunk – és csak abból tudunk gazdálkodni, amink van.
József Attila: A Dunánál című versének csupán záró sorait idézem végül, bár
legszívesebben az egész verset idézném, annyira gyönyörűen írja le az
emberi sorsok téren-időn túli összefonódását.
„A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
Domján Mónika
...................................................................................................................
Domján Mónika pszichológus, önismereti tréner
Sors és Karma, vagy másképpen: A Szerencse
Személyes asszociációim a Sorsra a következők:
Gál Judit asztrológus kolléganőmtől idézve: "a karma szankszrit szó,
jelentése tett. A többféle karma-tan – korántsem egységesen, de – úgy
tekinti, hogy sok életünk van, s tapasztalataink kvintesszenciáját a
tudattalanban visszük egyik életünkből a másikba, s a különböző
életek során, különböző szerepekben és színtereken megdolgozzuk azt a
feladat-csomagot, amit hoztunk magunkkal, ami tartalmazza mindazt, amit
eddig elértünk. Jelen életünkben ... tovább kell(ene) lépni, mert a mostani és
további életeinkben más fajta, új feladatot, karma-részt kell megdolgoznunk.
A karma tehát az ember aktuális sorsszerű feladataként is
megfogalmazható."
Mindannyian szembesülünk visszatérő helyzetekkel, témákkal,
nehezen leküzdhető félelmekkel, akadályokkal saját életünk egyes
területein, míg más területekre szinte figyelmet sem fordítunk, mégis
magától értetődően, gond nélkül elrendeződnek. Van, akinek mindig rendben
van az egészsége, más állandóan kisebb-nagyobb betegségekkel, testi
tünetekkel küszködik; egyikünk rendezett anyagi körülmények között él, és
ezt minden életszakaszban következetesen biztosítani tudja magának,
ráadásul különösebb erőfeszítés nélkül, míg mások képtelenek tartósan
egyensúlyba hozni magukat anyagi téren. Hogy aztán a párkapcsolat és
családi élet területét ne is említsem - vagy a hivatásbeli kérdéseket.
Szóval ha magunkba nézünk, felfedezhetjük azt a néhány markáns
helyzetet, feladatot, ahol bizony kihívás elé állít minket a Sors. A különböző
Karma-tanok abban nagyjából egyetértenek, hogy ahol a legnagyobb
nehézségekkel szembesülünk, ott fejlődhetünk a legtöbbet. Tehát
sorsunk mintegy figyelem-felhívó jelzésként dobálja elénk a nehézségeket.
Mit mond erről a kártya? A X. Szerencse névre hallgató Nagy Arkánumot
egy óriáskerék képe uralja, amely beszédesen utal a szerencse forgandó,
"egyszer fent, egyszer lent" természetére. Egyben az állandó
változás, teremtés-egyensúly-pusztulás körforgás, ciklus elfogadására
biztat, felhívja figyelmünket arra, hogy lehetetlen, sőt egészségtelen
egyfolytában a csúcson tartózkodni, a továbbhaladáshoz, fejlődéshez
feltétlenül szükség van a mélybeszállásra ahhoz, hogy újabb lendületet
vegyünk a következő csúcs meghódításához. A kártya tehát arra a
lehetőségre hívja fel a figyelmet a kérdéses élethelyzettel
kapcsolatban, hogy itt és most jó esélyünk van összhangba kerülni
sorsunkkal, felismerhetjük életfeladtunkat, és döntő lépést tehetünk annak
megoldása felé. Jellegzetes félreértést szeretnék eloszlatni a "szerencse" szó
értelmezésével kapcsolatban: általában csak pozitív, örömteli eseményekre
gondolunk e szó hallatán, pedig leggyakrabban a nehéz, kritikus
élethelyzetek, válságok kényszerítenek minket sorsunk elfogadására és saját
valóságunkkal való szembenézésre. Minél inkább halogatjuk a szembenézést,
annál kiélezettebb helyzetekre számíthatunk a Sors jóvoltából. Itt pedig
paradox módon visszaérkezünk kiindulópontunkhoz, hiszen egy magasabb
perspektívából szemlélve a Szerencse tényleg, minden esetben pozitív
fordulatot hoz számunkra, amennyiben megértjük üzenetét és
élünk a felkínált lehetőséggel.
No és mi a helyzet a szabad akarattal? Tényleg meg van írva sorsunk a
csillagokban, és egyetlen lehetőségünk, hogy ezt megfejtsük, elfogadjuk és
kövessük? Igen is meg nem is.
E kérdésben ismét Juditot idézem: "saját akaratunknak a legnagyobb
jelentősége abban van, hogy felvállaljuk-e egyáltalán azt a szerepet,
amit a mostani életünkben kell játszanunk – röviden: felvállaljuk-e
önmagunkat? Nagyon fontos az is, hogy ezt fogcsikorgatva, apatikusan
vagy derűsen tesszük. A feladat minimumát oldjuk meg fanyalogva, vagy
igyekszünk a maximuma felé. Másként fogalmazva: meglévő képességeinket
mire és hogyan használjuk, mennyire szemléljük reálisan magunkat,
megtaláljuk-e akkor is helyünket a világban, ha annak keretei az ábrándoktól
távolabb esnek. Tudomásul vesszük-e, ha azt kapjuk, amit magunk is
okoztunk másoknak, hogy a karma mindig kiegyenlít, s hogy a földi
viszonyok közepette tökéletességről nem lehet beszélni. Mindez első
pillantásra csekély mozgástérnek tűnik, valójában azonban igen nagy,
amelynek sokszor csak a töredékét használjuk fel. Az ok: annyira kötődünk
múltbeli beidegződéseinkhez, a régi szerephez, hogy észre sem vesszük az új
lehetőségeket! Nagy bátorságra van ahhoz szükség, hogy elengedjük ezeket
és ki merjünk próbálni egy olyan új szerepet, amelyben a (vélt) biztonsági
kapaszkodók hiányoznak!"
A magam részéről azt teszem hozzá, hogy amikor rátalálunk igazi
feladatunkra, az együttjár egy hatalmas megkönnyebbülés- és
ráismerés-érzéssel, hogy "Igen! Pontosan ezt akartam! Végre a helyemen
vagyok!" Tehát valójában nem is akarunk igazán olyasmit, ami nem része a
sorsunknak, ha pedig rátalálunk saját utunkra, akkor szinte repítenek előre a
külső-belső támogató erők. Mindaddig, amíg Egónk újra közbe nem szól, csak
hogy ne unatkozzunk annyira. És akkor újra indul a körforgás...
Domján Mónika
...................................................................................................................
Somogyi Péter lélekszerelő, hagyaték őrző
Sors
Olyan sokat hivatkozunk rá, hogy érdemes vele foglalkozni. Főleg
napjainkban jó tiszta vizet önteni a pohárba, mert mostanában az ezoterikus
szlogenek világát éljük. „Nincsenek véletlenek...” „Ennek így kellett lennie...”
„Csak úgy jött...” „Már rég elengedtem...” Sorolhatnánk.
Mondjuk ezeket, a legtöbbször anélkül, hogy végig gondolnánk, mit
jelentenek. Itt van például a véletlen kérdése. Az a VÉLETLEN, amit nem
véltünk előre. Nos, őszintén! Ebből van bőségesen. Akkor miért is hazudjuk,
hogy nincsenek véletlenek? Mert az idegent magyarra fordítva használunk
egy magyarul hibás fordítást. Mint látjuk véletlenek igenis vannak, csak ok
nélkül nem történik semmi. Ok nélkül! Ez az ok-okozat elmélete, amely a
fenti szlogennel ellentétben bizony igaz!
Így jutunk el oda, hogy minden okkal történik. Tehát megvan írva, a sors
rendezi! NEM! Az embernek van szabad akarata. Mit teszünk, ha a sorsra
bízzuk a döntést? Lemondunk az irányításról. Átadjuk azt a fentebb valónak.
De vajon miért tesszük ezt?
Ha azért, mert mi magunk már mindent megtettünk és ezzel felajánljuk az
Istennek, legyen a többi az ő akarata szerint, akkor helyesen járunk el,
hiszen teljesül a mondás: „Segíts magadon, az Isten is megsegít!”, vagy
ahogyan a Hagyaték mondja: „Ha megteszed a magadét, az Isten is
hozzáteszi a saját felét!” Ilyen esetekben biztosan tudhatod, ha alap
tévedések nincsenek benned, megvalósul amit szeretnél.
Sajnos azonban a többség, aki a sorsra hivatkozik nem így jár el. A sorsra
bízza a dolgot, hogy neki ne kelljen FELELŐSSÉGET VÁLLALNIA! Így aztán
kellemetlen kimenetel esetén a sorsot vagy Istent lehet hibáztatni az
eredményért. Pedig nem történik más, mint az, hogy a LUSTASÁG, a
FELELŐSSÉG FEL NEM VÁLLALÁSA miatt, az irányítás, amelyről lemondtunk,
nem segíti a számunkra kedvező eredmény kialakulását.
„Az ennek így kellett lennie...” kifejezés a legtöbb esetben LUSTSÁGOT
takaró, a FELELŐSSÉGET nem vállaló ember mantrája.
SEGÍTS MAGADON AZ ISTEN IS MEGSEGÍT!
U.i.: Persze a szabad akarat mellett vannak olyan sorsszerű események,
amelyeket Te magad választottál a leszületésed előtt, amelyeket meg kell
élned, kivéve, ha előre megtanulod azokat a dolgokat, amelyek
megtanulásához ezekre az eseményekre szükséged volt.
Somogyi Péter