Domján Mónika pszichológus, önismereti tréner
A megbocsátás azt jelenti, hogy elfogadom a múltamat
Rengeteg tévképzet él manapság a minden problémát megoldó
megbocsájtásról az emberek fejében - írásommal ezek közül szeretnék
néhányat eloszlatni. Véleményem szerint abból derül ki, hogy
maradéktalanul megbocsátottam-e azoknak, akik fájdalmat okoztak nekem,
illetve saját magamnak a múltban elkövetett hibáimért, hogy azt tudom-e
mondani teljes szívemből: életemben minden éppen úgy történt, ahogy
történnie kellett. Ha tehetném, se változtatnék semmin utólag, hiszen az
engem ért csapások, kudarcok, fájdalmak tettek azzá, aki most vagyok. Ha a
múltbéli nehézségeimen nem megyek keresztül, nem tanulhattam volna
meg azt a sok fontos dolgot, amelynek ismeretében ma másképp
cselekedhetek. Ha számon kérem a sorsot, hogy miért bánt el velem oly
kegyetlenül, akkor nem értem a lényeget: csak a próbatételek, veszteségek,
fájdalmak átélésével tanulhatok és változhatok. Az emberi életnek pedig ez a
lényege: tanulni, fejlődni, változni kell – az összes lényegi történés ezzel
kapcsolatos.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ha megbocsátottam, ne tudnám
újraélni egy múltbeli veszteség fájdalmát, vagy ne tudnék haragudni
valakire, aki megbántott. Azt sem jelenti, hogy ne tarthatnám jogosnak a
sérelmemet, és fel kellene mentenem a felelősség alól azt, aki vétett
ellenem. Könnyen lehet, hogy fel tudom idézni ezeket a súlyos érzéseket, de
mégsem az tölti ki a napjaimat, hogy ezeken rágódjam. Nem fantáziálok
azon rendszeresen, hogy mi lett volna, ha akkor nem szakítunk, mostanra
hány gyerekünk lenne már; nem szövögetek fondorlatos bosszú-terveket,
nem álmodozom arról, hogyan fogja visszakönyörögni magát térdenállva az
egykori kedves. Nem gondolok arra még titokban sem, hogy akkor ott
végzetesen elrontottam az életemet, és az lenne az igazi élet, amit akkor
élnék, ha a múltban nem következik be az a bizonyos tragikus fordulat. Ez a
mostani élet pedig csak valami szánalmas pótcselekvés, halovány árnyéka
annak a fantasztikus kiteljesedésnek, ami igazából járt volna nekem. Az
pedig már lelki alkat kérdése, hogy emiatt elsősorban valaki mást, vagy
inkább saját magamat hibáztatom.
Az abszurd az egészben az, hogy aki így érez, annak igaza is lesz: valóban
csak egy árnyék-életet él, és mélyen a valódi lehetőségei alatt teljesít. A
tévedés abban rejlik, hogy mindezért nem a múltbéli hiba vagy az ellene
vétkező a felelős, hanem ő maga: mégpedig azért, mert ahelyett, hogy a
jelenére koncentrálna, és a most rendelkezésére álló számtalan lehetőség
kiteljesítésén fáradozna, még mindig azt az egyetlen, múltban elveszettnek
vélt lehetőséget szeretné valamilyen úton-módon visszakapni, vagy legalább
az őt ért sérelemért jogosan járó jóvátételt kicsikarni.
Rengeteg embert ismerek - nemcsak a klienseim köréből -, aki évekkel, sőt
évtizedekkel a válása után még mindig pereskedik, de legalábbis napi szinten
viaskodik volt házastársával, követelve tőle a kárpótlást az elvesztegetett
évekért és az általa okozott fájdalomért. Pedig ha megtanulnák a
megtanulandót, rájönnének, hogy szó sincs elvesztegetett évekről, felesleges
fájdalomról: a kudarccal végződő házasság utólagos elemzése, a történtek
megértése a lehető legjobb lehetőséget kínálja arra, hogy a legközelebbi
párkapcsolatában az illető elkerülje ugyanazokat a hibákat. Ebből a
szempontból sokkal inkább hálásak lehetnének előző társuknak, aki
megmutatta, hol a hiba, min kellene változtatni. Sajnos, ezt a fajta
szembenézést a legtöbben elmulasztják, ennek köszönhető a második vagy
többedik házasságoknál tapasztalható emelkedő válási arány.
Riekje Bojswik-Hummel holland terapeutanő, aki „A párkapcsolat forradalma”
című nagyszerű könyv szerzője, így ír a megbocsátásról egy párkapcsolatban
viszonylatában:
„A megbocsátás voltaképpen nem más, mint beleérezni magad a másik
helyzetébe és a neked okozott fájdalom ellenére is elfogadni őt. Így tudod a
másikat a maga összetettségében megismerni. Főként pedig meglátod, hogy
a másik mindeddig nem volt képes máshogyan reagálni – ugyanúgy, ahogy
eddig te magad sem voltál képes másképp viselkedni. A megbocsátás azt
jelenti: a neked okozott fájdalommal együtt is szereted a másikat. Az is
fontos, hogy te magad megbocsáss saját magadnak. Számodra ez annak
belátását jelenti, hogy hogy eddigi viselkedésmódod mostanáig az egyedüli
lehetséges viselkedésmód volt. Bárhogyan is cselekedtél, nem volt más
választásod, mert foglya voltál egy viselkedésmintának; és mert a gondolat,
hogy ettől a viselkedésmintától elszakadhatsz, fel sem merült benned.”
Nemrégiben pontosan ez a folyamat zajlott le bennem a kedvesemmel
kapcsolatban. Kirobbant köztünk egy csúnya veszekedés, éppen az ő
születésnapján, amelyben engem azzal vádolt, hogy felelőtlenül, pazarlóan
bánok az energiával a házban, ahol lakunk, és ez számára azt mutatja, hogy
az ő anyagi forrásaira támaszkodva akarok megélni, ki akarom őt használni.
Nekem rettenetes fájdalmat jelentett ezt hallani, mert tudva tudtam, hogy
mi sem áll tőlem távolabb, minthogy őt kihasználjam, sőt, mindent odaadok,
amit csak tudok, sokszor a saját igényeim rovására. Ennyi telik tőlem, és
nagyon sajnálom, ha ez kevésnek ítéltetik. Kétségbeejtően abszurdnak
éreztem a helyzetet, mert magamat világéletemben olyan embernek
tartottam, akinek nehezére esik még a jogos jussát is elkérni másoktól,
nemhogy többet vennék el, mint ami jár. Rettenetes, kegyetlen, önző
alaknak láttam őt akkor, és dühömben – vagy inkább kétségbeesésemben? -
ezt a fejéhez is vágtam. Mindeközben képes voltam mégis számításba venni
azt a lehetőséget, hogy habár ő nyilvánvalóan egy szörnyeteg, esetleg én
magam is okot adok arra, hogy a fenti következtetésre jusson velem
kapcsolatban.
Elindultam ezen az aprócska nyomon, és megrendítő erejű leleplezést
hajtottam végre saját magamon. Hiszen valóban szégyellem magam amiatt,
hogy keveset adok! Valóban úgy gondolom, hogy még annyit sem érdemlek
meg, amennyit kapok! Természetesen ennek megfelelően viselkedem:
sunnyogok, kerülöm az anyagiak témáját (vagy bármely más témát, ahol a
saját hozzájárulásom, teljesítményem mértékéről van szó), azaz minden
módon kifejezem a bűnösségemet. Mire egy problémáról végre említést
teszek, az jó eséllyel sokszorosára növekedett ahhoz képest, mintha már az
elején segítséget kértem volna. Micsoda felelőtlenség! - gondolhatja az, aki
csak a végeredményt látja. Mivel az én koordináta-rendszeremben már a
probléma keletkezése is nyilvánvalóan az én hibám volt, ezért nincs jogom
segítséget kérni a megoldásához. Egyetlen lehetőségem marad: takargatni a
bűnömet, amíg csak lehet. Tökéletes csapda!
Ahogy lehullott a hályog a szememről, és életem egyre több területén
felfedeztem fel az imént leleplezett működést, miközben figyelmemet,
energiáimat azonnal visszavontam kedvesem hibáztatásától. Hiszen ez az én
ügyem, az én történetem! Persze, látom azért, hogy az ő története szorosan
illeszkedik a sajátomhoz, de annak megoldásához nekem semmi közöm!
Majd ő foglalkozik vele, ha akar. Nekem itt, ezzel a jókora probléma-
halmazzal van dolgom, amit saját magamnak teremtettem. Hatalmas
megkönnyebbülést, majd őszinte hálát éreztem iránta azért, hogy kipiszkálta
belőlem ezt a tudattalanom mélyére süllyesztett szégyenérzetet. Egyúttal
azt is éreztem, hogy szégyenem azonnal apadni kezd, ahogy mindez
napvilágra került. Hogyan szégyellhetném magam amiatt, hogy nem
változtattam valamin, aminek a létezéséről fogalmam sem volt? E folyamat
végére neki és magamnak is megbocsátottam, kapcsolatunk és saját
önismeretem pedig gazdagodott ezzel a tapasztalattal.
Domján Mónika
Somogyi Péter lélekszerelő, hagyaték őrző
Megbocsátás...
Nehéz, súlyos szó...
Érezzük, komoly dolog van mögötte... Megtenni is nehéz... Vajon hogyan
működik? Mi mozgatja? Fontos? Törekedjünk rá?
Van aki szerint akkor tudtunk megbocsátani, ha olyan az esemény ránk
gyakorolt hatása, mintha meg sem történt volna. MEG SEM TÖRTÉNT! Hú de
nehéz. Hiszen megbántott, rosszat tett, nekünk, családunknak,
nemzetünknek... Mindezek ellenére viselkedjünk úgy, mintha meg sem
történt volna? Meg lehet ezt tenni? Kérdések, kérdések. Van amit biztosan
tudok. A megbocsátás folyamatát van ami nagyban segíti.
1. Az ilető, aki a megbocsátandót végrehajtotta, elismeri tettét.
2. Megbánja azt és bocsánatot kér.
3. Ha lehetséges, jóvá teszi tetteinek a következményét.
Ebben az esetben sem megy simán a megbocsátás, de bizony sokkal
könnyebb, mint olyan esetkben, mint amikor valaki továbbra is kitart a
bántó, igazságtalan viselkedése mellett. Hiszen a fenti lépésekkel mutatja,
hogy megért minket és bizony a jóvátétel is sok esetben segít. Például
hitelrontás, gyanusítgatás esetén a megfelelő körben történő megkövetés
komoly segítség. Persze, vannak olyan cselekedetek, pl. élet elvétele, amikor
a jóvátétel, LEHETETLEN. Legfeljebb az őszinte megbánás segíthet.
„Bocsásd meg, ha megteheted, de el ne feledd!” – mondja az Ismerős arcok
zenekar egyik dala. Nekem ez nagyon tetszik. Bár tudom, ha nem feledünk
valamit, akkor nem beszélhetünk arról, hogy meg se történt. Hiszen az
emlékezetünkben szerepel, tehát van. Miért szimpatikus ez a megközelítés?
Talán mert azt mondja, hogy így ugyan megbocsátottunk, de az
emlékezetünk nem engedi, hogy újra engedjük megtörténni magunkkal a
már korábbi dolgot. Valószínűleg spirituálisan több, ha „meg sem történt”
állapotban élünk, de vajon itt a Földön az emberi mértékekkel ezt el tudjuk
fogadni? Nehéz. Pedig beláthatjuk, amíg a gondolatainkban van, valami,
addig , erőt, energiát adunk neki. Tehát nem múlik teljesen el. Persze azt
gondojuk, ez a minimális tudatban tartás segít minket abban, hogy újra ne
történjen meg velünk a baj. Persze, azt is gondolhatnánk, hogy ha az adott
esetből, mindent megtanultunk maradéktalanul, akkor nem fordul velünk elő
újra. Na de ki meri azt hinni, hogy ő már mindent megtanult egy esetből?
Valószínűleg ez a félelem nem engedi, hogy teljesen elfeledjünk ami történt.
Azt gondolom, hogy vannak a megbocsátásnak olyan fokozatai, amelyek már
egészen jó úton tartanak, ha nem is teljes a megbocsátásunk. Meglátásom
szerint, az már egy jó állapot, ha a minket ért sérelem nem akadályoz meg
bennünket abban, hogy a minket megbántott személy bajbajutása esetén,
segítséget nyújtsunk neki. Segítséget, hogy a bajból kiszabaduljon. Olyan
esetekben, amikor másnak, aki nem bántott minket, szó nélkül segítenénk.
Például: közvetlen életveszélyben. Meg tudjuk tenni? Képesek vagyunk erre?
Mert ez egy fontos mérföldkő a megbocsátás útján. Jómagam, ha eddig el
tudok jutni, akkor már látom, jó az irány, jó felé haladok. Sőt talán az is
megengedhető, hogy ebben az állapotban megakadjon egy kicsit a folyamat,
hiszen a normális kapcsolatainknak megfelelően tudunk már eljárni.
Tudjuk azt is, hogy minden EGY. Nem kettő, hanem egy. Minden Istenből
való! Így aztán ha megbocsátunk valakinek, akkor az ránk is visszahat.
Kétségtelenül. Aztán ott van a vonzás törvénye. Ami nem szerepel bennünk,
azt nem tudjuk bevonzani, az nem jelenik meg a valóságunkban.
A spirituális utat járók egyik legnagyobb gondja mégsem a másokkal
szembeni megbocsátásban rejlik, hanem abban, hogy maguknak nem
tudnak megbocsátani. Pontosan, amiért ismerik a vonzás törvényét, sok
esetben magukat hibáztatják események bekövetkeztéért. Ez látszólag
jogosnak is tűnik, de csak látszólag. Azért van ez, mert az adott pillanatban a
teremtés vagy az életút egészét nem látjuk, így az adott esemény
hasznosságát sem érthetjük. Nem tudhatjuk, mik azok a jók, amik minket
pont azért érnek majd az életünkben, mert az adott helyzetet átéltük.
Nyilván, ha tudnánk, (már aki kíváncsi :)) akkor könnyebb lenne
elfogadnunk eseteket és ezáltal tudnánk könnyebben megbocsátani
embereknek. Biztató azonban, hogy minnél elfogadóbbak vagyunk az
eseményekkel szemben és keressük azok pozitív tanítását, nyitottá válva az
Isteni sugallatokra, annál előbb kaphatunk segítséget, amely megkönnyíti a
megértést és a megbocsátást.
Biztos vagyok benne, hogy minden hátterét csak a túlvilágon láthajuk át, de
az is valószínű, hogy egy bizonyos mennyiségű információ mentén a többi
teljes megértéséről már könyebben mondunk le. Szóval :).
Jussunk el oda, hogy tudjunk segíteni a minket megsértőnek is, ha rászorul.
De közben tanuljuk meg az esetből, amit csak lehet. Keressük a pozitív
tanulságot az eseményben, azt amivel mi többek lettünk általa,
akármennyire is nehéz volt amikor benne voltunk. Váljunk nyitottá az Isteni
sugallatokra és tudjuk, hogy az Isten csak jót teremtett, a többi a kicsinyes
anyagba ragadt emberi lét következménye, amely megfelelő
helyzetfelismeréssel, jelenléttel elkerülhető, de legalábbis hasznossá tehető a
magunk számára! Így lassan eljutunk a megbocsátásig, hiszen, ha már
érzelem nem kapcsolódik egy korábbi esethez, az olyan mintha meg sem
történt volna. Meg se történt volna...
Somogyi Péter
A megbocsátásról I.
Jézus közvetítése nyomán
(leírta: Vincze Ágnes, 2010. decemberében)
Mi is az, hogy megbocsátás? Ami erről a szóról az emberek eszébe elsőként
jut, az, az, hogy gyengeség. Megbocsátani annyi – gondolják, mint
gyengének mutatkozni. S ezt a legtöbb ember nem akarja. Az elmúlt
évezredek alatt az EGO oly mértékben vette át az uralmat az emberek élete
felett, hogy ma azt, az embert, aki hajlandó mástól bocsánatot kérni, vagy a
másiknak megbocsátani, a többi lenézi, lesajnálja. Az EGO ugyanis nem
ismeri ezt a szót, a megbocsátás a lélek, illetve helyes terminológiával
mondva a Felettes Én tevékenysége. A Felettes Én, tudja, hogy az
Univerzumban mindennek oka van, semmi, a legapróbb dolog sincs
véletlenül az emberek életében, ezért tudja, hogy megbocsátani annyit
jelent, mint megérteni. Megérteni, pedig csak akkor képes az ember, ha eljut
az adott történés valódi gyökeréig. Ha a megértés megvan, a megbocsátás
automatikusan megtörténik, mert abban a pillanatban tudom, értem, hogy
igen, ezt én okoztam, mindennek én vagyok az oka, és nem a másik. A
felelősség az enyém. Az, az ember, aki képtelen a megbocsátásra, képtelen a
megértésre is, és fordítva. Aki törekszik arra, hogy megértse a vele történő
események, dolgok valódi hátterét, az előbb utóbb szembe néz azzal az
egyszerű ténnyel, hogy bocsánatot szükséges kérnie, mert a vele történő
események mögött ő áll. Mindig Ő, és nem a másik. Az emberek mai
világában sikk a másikra hárítani a felelősséget, mert így könnyebb.
Legalábbis így gondolják. Te vagy a hibás, mondják egymásra mutogatva, és
ezzel el is vesztették az egyetlen lehetőséget önmaguk, az életük
megértésére vonatkozóan. A másik emberből kiindulva önmagunkat
megérteni még akkor sem lehetséges, ha a másik, különösen az,
akivel együtt élünk, a tükör szerepét is betölti. A tükör, az, tükör, és nem a
valóság. Az a szerepe, hogy megmutassa, ilyennek látszom, itt és most. De
valóban ez vagyok én? Valóban mindaz, amit itt és most a tükör mutat, a
valóságot mutatja rólam, vagy esetleg azt a torzképet, ami elfed minden
olyat, ami a valóság? S milyen ez a tükör? Tetszik egyáltalán? Ha nem
tetszik, miért nem tetszik, és ha tetszik, miért tetszik? Sajnos az elmúlt
évezredek során az emberek oly mértékben váltak vakká és süketté akár a
legélesebb tükörrel kapcsolatban is, hogy ezeket a kérdéseket fel sem teszik
önmaguknak, elzárva ez által önmagukat a megértés legcsekélyebb
mértékétől is. Megbocsátani annyi, mint gyengének mutatkozni - mondja az
EGO. Mit is jelent ez valójában?
Elsőként azt, hogy a különböző terminológiák összekeveredtek. Mivel az EGO
képtelen a megértésre – ez az elme dolga és a léleké – azt gondolja, hogy a
megbocsátás azt jelenti, hogy mindent elnézek neked. Azt tehetsz velem,
amit csak akarsz, én mindig elnézem, azaz megbocsátok. S itt van a mai
ember egyik legnagyobb tévedése. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy
bármit is teszel, elnézem neked, és nem haragszom rád. Elnézni valamit
valakinek, hosszú távon ugyanolyan problémát okozhat az adott egyén
szellemi fejlődésében, mint ha nincs megbocsátás. Az előbbi azért, mert
engedem, hogy megsértsd a szabad akaratomat az által, hogy bármely okból
kifolyólag megengedem, hogy te uralkodj felettem, az utóbbi, pedig azért,
mert megbocsátás, azaz megértés nélkül nincs szellemi fejlődés.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy - egy esetben nincs helye
annak, hogy a dolgok felett napirendre térjünk, de félelemből elnézni
valakinek valamit, nem ugyanaz, mint ha tisztában vagyok a dolgok valódi
hátterével, és ezért „elnézem” ezt most neked, mert nem tudod, hogy mit
cselekszel. Ha a megértés megvan, nincs szükség az elnézésre, mert a
megértés maga a dolgok mögé látás ténye, ami egy az egyben magával
hozza az „elnézést” is, azaz a dolgok felett való napirendre térést.
Nézzünk egy példát. Jelen írásban nem belebonyolódva párkapcsolati
kérdésekbe, azt állítjuk, hogy a férfiak mindig – mindig – azt teszik, amit a
nők akarnak, és ez még akkor is így van, ha érintettek ezt nem így gondolják
és látják. Ha egy nő bármely okból kifolyólag úgy gondolja, hogy a
férje/barátja csavargó, és minden szoknya után fut, az így is lesz. Így lesz ez
annál az egyszerű oknál fogva, hogy a férfiak azért jöttek a Földre, hogy a
nőket segítsék az elfogadás energiájára, való visszacsatlakozásra, és ezért
mindenben a szerint járnak el, ahogy a nők akarják. Megkapod, amit akarsz
–mondja a férfi, és már kint is van a családi otthonon kívül. A nő, pedig nem
érti, hogy mi történik. Pedig csak annyi, hogy a férfi a benne lévő
hitrendszert mutatja be visszájáról, azaz tükörként. Mi köze van mindennek
a megbocsátáshoz? Nevezetesen annyi, hogy ha a nők megértenék – szívből,
azaz a lélek szintjén-, hogy a párkapcsolatuk minősége csak és kizárólag
rajtuk múlik, megbocsátanának a férfiaknak a sok fájdalomért, amit úm.
kaptak tőlük. Megértés nélkül nincs megbocsátás. Az a nő, aki megértette,
hogy a férfi őérte van itt a Földön, érte jött ide, a Teremtő kérésére, soha
többé nem nevezi a férfit csavargónak, és soha nem gondol többé arra, hogy
a párja más nőt akar őhelyette. S azért nem, mert zsigerből tudja, érti, hogy
ha a hívó szót kiadja, a férfi – bármi is történt/történik kettőjük között –
mindig visszatalál hozzá. S ez a hívó szó nem más, mint az, hogy:
Gyere, kérlek. Itt és most, a szeretet energia alapján működő szerelmi
együttlétben akarok lenni veled. Ez az a hívó szó, ami a világ másik végéről is
bevonzza azt a férfit, akit a nő vár, és akar, és ez az a hívó szó, ami a
párkapcsolatban/házasságban élő párok kapcsolatának, hűségének záloga. De
az, hogy ez hogyan is működik valójában, nos, ezt megtudni, szükséges a
megértés, és ezt követően a megbocsátás. E nélkül, ez nem működik.
Megbocsátani annyi, mint megérteni. Azt megérteni és elfogadni egy nő
számára, hogy a férfiak a Teremtő kérésére azért jöttek a Földre, hogy a
nőket visszasegítsék az elfogadás energiájára, és ezért mindig azt teszik,
amit a nők akarnak, belátjuk, nem túl könnyű feladat. De mindaddig, amíg
ez nem sikerül, esély sincs arra, hogy a mai ember párkapcsolata
kimozduljon arról a holtpontról, amiben jelenleg van, nevezetesen, a nő
szerint mindennek a férfi az oka, a férfiak szerint pedig mindenért a nőket
terheli a felelősség. Ezzel a hitrendszerrel csak tovább mélyül az a szakadék,
ami a férfiak és nők között jelenleg van. A mit lehet tenni kérdésre az a
válasz, hogy a nők kezdjék el megérteni önmagukat, és tegyék fel
önmaguknak azt a kérdést elsőként, hogy tényleg, a szeretet energia alapján
működő szexuális energiát működtetem-e a kapcsolatomban, vagy valami
mást? S ha erre őszinte választ tudnak adni önmaguk számára, elkezdődhet
az a munka férfi és nő között, amit a metafizikában úgy hívunk, hogy
„megváltás”. Azaz, a nők képesek lehetnek az elfogadás energiájára való
visszacsatlakozás következtében igazi nővé válni, míg a férfiak a képesek
lehetnek az elfogadás energiájára visszacsatlakozott nők segítségével az
egységet átélni, s ez által a szeretet energiára rácsatlakozni. Ez a férfiak és
nők igazi feladata egymással, minden más, csak máz és maszlag.
A megbocsátásról II.
Jézus közvetítése nyomán
Üdvözöllek, Jézus vagyok, és a megbocsátásról szeretnék neked beszélni.
Amit ma reggel megfogalmaztál az egy nagyon fontos felismerés volt, ezért
szükséges leírnod is. Mi innen úgy látjuk, hogy az embereket a gyűlöletük
akadályozza abban, hogy megéljék a „feloldozást”, a valódi megbocsátást. És
ez alatt nem mások, nem a másik ember gyűlöletét értjük, hanem ahogyan
önmagukat gyűlölni tudják, még akkor is, ha erről nincsen tudomásuk. Hogy
hogyan kapcsolódik ide a megbocsátás? A Ti világotokban nagy súlyt
fektettek a megbocsátásra, de nem abban az értelemben, ahogyan ezt mi
használjuk, hanem a Föld 3. dimenziós erőterének megfelelően. Fontosnak
tartjátok megtanítani a gyerekeiteket, bocsánatot kérni, fontosnak tartjátok
a másik embertől bocsánatot kérni, sőt még Tőlünk is, de önmagatoktól nem
szoktatok bocsánatot kérni. Ez azért fontos, mert valójában százszor,
ezerszer is bocsánatot kérhettek másoktól, ám mindaddig, amíg
önmagatoknak nem tudtok megbocsátani nem is tudjátok megélni a
„feloldozást” a bűneitek alól, és ez alatt azokat a bűnöket értjük, amelyeket
ti neveztek annak. Valójában igazi bűnök nem léteznek, s amelyeket ti
bűnöknek tartotok, azokra csak és kizárólag ti tudtok „feloldozást” adni
önmagatok számára. Sem Én, sem a Teremtő nem haragudott sohasem,
hiszen a harag ismeretlen érzés, fogalom a számunkra, abban a világban,
ahol mi vagyunk. A harag csak és kizárólagosan a földi létben, a 3.
dimenzióban bír jelentőséggel. Csak és kizárólag számotokra. Valójában
megbocsátani annyi, mint szeretni és elfogadni magatokat úgy, ahogy
vagytok, a hibáitokkal együtt, melyek valójában nem is hibák, hanem segítő
energiák az életetekben. Mindaz, amit ti hibának neveztek, fontos részei a
személyiségeteknek, útmutatások, a mindennapi életetek során.
Visszatérve a bűnökre, ide tartozónak gondoljátok az előző életetekben és a
jelen inkarnációban általatok bűnöknek nevezett cselekedeteket,
történéseket is. Mint már korábban említettem, metafizikai szempontból bűn
valójában nem létezik. Minden történés, esemény, addig tud megjelenni az
adott egyén életében, amíg arra belső szükséglete van. Mindaddig ismétlődik
egy esemény, akár más szereplőkkel is, amíg az adott egyén el nem jut a
felismerésig, a számára szükséges dolgok megértéséig, önmagával
kapcsolatban. Az ego szintjén megfogalmazott kérések fontosak,
szükségesek, és ami az egyén, az ember valódi érdekét szolgálja, azok
teljesülni is fognak. De mindaddig, amíg valakinek valójában belső, lelki
szükséglete van egy helyzetre, ez lehet pl. a pénztelenség, számára
megalázó helyzetek megélése, konfliktusok a kollégákkal, azok
megismétlődnek, hogy utat mutassanak számára, pl. arra, hogy elérkezett
az ideje, hogy megbocsásson önmagának. Mi sem írhatjuk felül ezeket a
belső szükségleteket, még ha az a kérés is érkezik hozzánk, hogy az illető ezt
már nem akarja, nincs szüksége rá, több pénzre, jobb, szebb emberi
kapcsolatokra vágyik, stb. Ennek a belső szükségletnek a felülírása az adott
egyén szabad akaratába való beleavatkozás lenne a részünkről. Többek
között ezért is fordul elő, hogy amikor valaki a pozitív gondolkodás
technikáját kezdi el használni, de önmagával harcban áll, akkor a kívánságai,
kérései nem tudnak teljesülni. Nem a Teremtő, vagy az Égi Mesterek, vagy
Én nem nyújtunk ilyen esetekben segítséget, hanem az illető akadályozza
saját magát azzal, hogy tudatos szinten nincs tisztában a saját vágyaival,
céljaival, szükségleteivel.
Természetesen senkinek nem szükséges ilyen állapotban maradnia,
mindenkinek van lehetősége változtatni ezen, ezeken a helyzeteken az által,
hogy először az ego szintjén megfogalmazza a céljait, megerősítéseket rendel
hozzá, és ezt minden nap elismétli hangosan. Ez bár időt vesz igénybe, de
ugyanakkor lehetőséget ad arra az egyén számára, hogy a tudattalan
vágyaival is szembesülni tudjon, ezek átírásra kerüljenek a célok és a
megerősítések ismétlése során, és megváltozzanak. S a Teremtő, amikor
úgy látja, hogy eljött az ideje, pl. az egyén el tudja már fogadni a kellemes
dolgokat, kellemes események megtörténését is, a saját életében, azaz
megérett rá, akkor fordítja át az egyént azon a ponton, amelytől kezdődően
már pl. könnyebben tud átmenni konfliktusos helyzeteken. Nem érzi úgy,
hogy eljött a világ vége, ha tévedett vagy hibázott a saját maga
értelmezésében, és képes elfogadni azokat a dolgokat is, amelyeket korábban
megfogalmazott önmaga számára célként.
S itt lép be az alázat szükségessége, és szerepe. Az alázat azt jelenti, hogy az
egyén elfogadja a Teremtő döntését. Megteszi a ráutaló magatartást,
elismétli minden nap hangosan a céljait, a megerősítéseket, és vár. S a
Teremtő dönti el, hogy az adott érzésre, helyzetre, eseményre szüksége van-
e továbbra is, vagy már nincs.
leírta: Vincze Ágnes, 2010 decemberében