Ezo Hírnök

www.ezohirnok.hupont.hu

 

 

domjan_moni.jpg

Domján Mónika pszichológus, önismereti tréner

A megbocsátás azt jelenti, hogy elfogadom a múltamat

 

Rengeteg tévképzet él manapság a minden problémát megoldó

megbocsájtásról az emberek fejében - írásommal ezek közül szeretnék

néhányat eloszlatni. Véleményem szerint abból derül ki, hogy

maradéktalanul megbocsátottam-e azoknak, akik fájdalmat okoztak nekem,

illetve saját magamnak a múltban elkövetett hibáimért, hogy azt tudom-e

mondani teljes szívemből: életemben minden éppen úgy történt, ahogy

történnie kellett. Ha tehetném, se változtatnék semmin utólag, hiszen az

engem ért csapások, kudarcok, fájdalmak tettek azzá, aki most vagyok. Ha a

múltbéli nehézségeimen nem megyek keresztül, nem tanulhattam volna

meg azt a sok fontos dolgot, amelynek ismeretében ma másképp

cselekedhetek. Ha számon kérem a sorsot, hogy miért bánt el velem oly

kegyetlenül, akkor nem értem a lényeget: csak a próbatételek, veszteségek,

fájdalmak átélésével tanulhatok és változhatok. Az emberi életnek pedig ez a

lényege: tanulni, fejlődni, változni kell – az összes lényegi történés ezzel

kapcsolatos.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ha megbocsátottam, ne tudnám

újraélni egy múltbeli veszteség fájdalmát, vagy ne tudnék haragudni

valakire, aki megbántott. Azt sem jelenti, hogy ne tarthatnám jogosnak a

sérelmemet, és fel kellene mentenem a felelősség alól azt, aki vétett

ellenem. Könnyen lehet, hogy fel tudom idézni ezeket a súlyos érzéseket, de

mégsem az tölti ki a napjaimat, hogy ezeken rágódjam. Nem fantáziálok

azon rendszeresen, hogy mi lett volna, ha akkor nem szakítunk, mostanra

hány gyerekünk lenne már; nem szövögetek fondorlatos bosszú-terveket,

nem álmodozom arról, hogyan fogja visszakönyörögni magát térdenállva az

egykori kedves. Nem gondolok arra még titokban sem, hogy akkor ott

végzetesen elrontottam az életemet, és az lenne az igazi élet, amit akkor

élnék, ha a múltban nem következik be az a bizonyos tragikus fordulat. Ez a

mostani élet pedig csak valami szánalmas pótcselekvés, halovány árnyéka

annak a fantasztikus kiteljesedésnek, ami igazából járt volna nekem. Az

pedig már lelki alkat kérdése, hogy emiatt elsősorban valaki mást, vagy

inkább saját magamat hibáztatom.

Az abszurd az egészben az, hogy aki így érez, annak igaza is lesz: valóban

csak egy árnyék-életet él, és mélyen a valódi lehetőségei alatt teljesít. A

tévedés abban rejlik, hogy mindezért nem a múltbéli hiba vagy az ellene

vétkező a felelős, hanem ő maga: mégpedig azért, mert ahelyett, hogy a

jelenére koncentrálna, és a most rendelkezésére álló számtalan lehetőség

kiteljesítésén fáradozna, még mindig azt az egyetlen, múltban elveszettnek

vélt lehetőséget szeretné valamilyen úton-módon visszakapni, vagy legalább

az őt ért sérelemért jogosan járó jóvátételt kicsikarni.

Rengeteg embert ismerek - nemcsak a klienseim köréből -, aki évekkel, sőt

évtizedekkel a válása után még mindig pereskedik, de legalábbis napi szinten

viaskodik volt házastársával, követelve tőle a kárpótlást az elvesztegetett

évekért és az általa okozott fájdalomért. Pedig ha megtanulnák a

megtanulandót, rájönnének, hogy szó sincs elvesztegetett évekről, felesleges

fájdalomról: a kudarccal végződő házasság utólagos elemzése, a történtek

megértése a lehető legjobb lehetőséget kínálja arra, hogy a legközelebbi

párkapcsolatában az illető elkerülje ugyanazokat a hibákat. Ebből a

szempontból sokkal inkább hálásak lehetnének előző társuknak, aki

megmutatta, hol a hiba, min kellene változtatni. Sajnos, ezt a fajta

szembenézést a legtöbben elmulasztják, ennek köszönhető a második vagy

többedik házasságoknál tapasztalható emelkedő válási arány.

Riekje Bojswik-Hummel holland terapeutanő, aki „A párkapcsolat forradalma”

című nagyszerű könyv szerzője, így ír a megbocsátásról egy párkapcsolatban

viszonylatában:

„A megbocsátás voltaképpen nem más, mint beleérezni magad a másik

helyzetébe és a neked okozott fájdalom ellenére is elfogadni őt. Így tudod a

másikat a maga összetettségében megismerni. Főként pedig meglátod, hogy

a másik mindeddig nem volt képes máshogyan reagálni – ugyanúgy, ahogy

eddig te magad sem voltál képes másképp viselkedni. A megbocsátás azt

jelenti: a neked okozott fájdalommal együtt is szereted a másikat. Az is

fontos, hogy te magad megbocsáss saját magadnak. Számodra ez annak

belátását jelenti, hogy hogy eddigi viselkedésmódod mostanáig az egyedüli

lehetséges viselkedésmód volt. Bárhogyan is cselekedtél, nem volt más

választásod, mert foglya voltál egy viselkedésmintának; és mert a gondolat,

hogy ettől a viselkedésmintától elszakadhatsz, fel sem merült benned.”

Nemrégiben pontosan ez a folyamat zajlott le bennem a kedvesemmel

kapcsolatban. Kirobbant köztünk egy csúnya veszekedés, éppen az ő

születésnapján, amelyben engem azzal vádolt, hogy felelőtlenül, pazarlóan

bánok az energiával a házban, ahol lakunk, és ez számára azt mutatja, hogy

az ő anyagi forrásaira támaszkodva akarok megélni, ki akarom őt használni.

Nekem rettenetes fájdalmat jelentett ezt hallani, mert tudva tudtam, hogy

mi sem áll tőlem távolabb, minthogy őt kihasználjam, sőt, mindent odaadok,

amit csak tudok, sokszor a saját igényeim rovására. Ennyi telik tőlem, és

nagyon sajnálom, ha ez kevésnek ítéltetik. Kétségbeejtően abszurdnak

éreztem a helyzetet, mert magamat világéletemben olyan embernek

tartottam, akinek nehezére esik még a jogos jussát is elkérni másoktól,

nemhogy többet vennék el, mint ami jár. Rettenetes, kegyetlen, önző

alaknak láttam őt akkor, és dühömben – vagy inkább kétségbeesésemben? -

ezt a fejéhez is vágtam. Mindeközben képes voltam mégis számításba venni

azt a lehetőséget, hogy habár ő nyilvánvalóan egy szörnyeteg, esetleg én

magam is okot adok arra, hogy a fenti következtetésre jusson velem

kapcsolatban.

Elindultam ezen az aprócska nyomon, és megrendítő erejű leleplezést

hajtottam végre saját magamon. Hiszen valóban szégyellem magam amiatt,

hogy keveset adok! Valóban úgy gondolom, hogy még annyit sem érdemlek

meg, amennyit kapok! Természetesen ennek megfelelően viselkedem:

sunnyogok, kerülöm az anyagiak témáját (vagy bármely más témát, ahol a

saját hozzájárulásom, teljesítményem mértékéről van szó), azaz minden

módon kifejezem a bűnösségemet. Mire egy problémáról végre említést

teszek, az jó eséllyel sokszorosára növekedett ahhoz képest, mintha már az

elején segítséget kértem volna. Micsoda felelőtlenség! - gondolhatja az, aki

csak a végeredményt látja. Mivel az én koordináta-rendszeremben már a

probléma keletkezése is nyilvánvalóan az én hibám volt, ezért nincs jogom

segítséget kérni a megoldásához. Egyetlen lehetőségem marad: takargatni a

bűnömet, amíg csak lehet. Tökéletes csapda!

Ahogy lehullott a hályog a szememről, és életem egyre több területén

felfedeztem fel az imént leleplezett működést, miközben figyelmemet,

energiáimat azonnal visszavontam kedvesem hibáztatásától. Hiszen ez az én

ügyem, az én történetem! Persze, látom azért, hogy az ő története szorosan

illeszkedik a sajátomhoz, de annak megoldásához nekem semmi közöm!

Majd ő foglalkozik vele, ha akar. Nekem itt, ezzel a jókora probléma-

halmazzal van dolgom, amit saját magamnak teremtettem. Hatalmas

megkönnyebbülést, majd őszinte hálát éreztem iránta azért, hogy kipiszkálta

belőlem ezt a tudattalanom mélyére süllyesztett szégyenérzetet. Egyúttal

azt is éreztem, hogy szégyenem azonnal apadni kezd, ahogy mindez

napvilágra került. Hogyan szégyellhetném magam amiatt, hogy nem

változtattam valamin, aminek a létezéséről fogalmam sem volt? E folyamat

végére neki és  magamnak is megbocsátottam, kapcsolatunk és saját

önismeretem pedig  gazdagodott ezzel a tapasztalattal.

Domján Mónika

 

somogyi_peter.jpg 

Somogyi Péter lélekszerelő, hagyaték őrző

Megbocsátás...

 

Nehéz, súlyos szó...

Érezzük, komoly dolog van mögötte... Megtenni is nehéz... Vajon hogyan

működik? Mi mozgatja? Fontos? Törekedjünk rá?

Van aki szerint akkor tudtunk megbocsátani, ha olyan az esemény ránk

gyakorolt hatása, mintha meg sem történt volna. MEG SEM TÖRTÉNT! Hú de

nehéz. Hiszen megbántott, rosszat tett, nekünk, családunknak,

nemzetünknek... Mindezek ellenére viselkedjünk úgy, mintha meg sem

történt volna? Meg lehet ezt tenni? Kérdések, kérdések. Van amit biztosan

tudok. A megbocsátás folyamatát van ami nagyban segíti.

1. Az ilető, aki a megbocsátandót végrehajtotta, elismeri tettét.

2. Megbánja azt és bocsánatot kér.

3. Ha lehetséges, jóvá teszi tetteinek a következményét.

Ebben az esetben sem megy simán a megbocsátás, de bizony sokkal

könnyebb, mint olyan esetkben, mint amikor valaki továbbra is kitart a

bántó, igazságtalan viselkedése mellett. Hiszen a fenti lépésekkel mutatja,

hogy megért minket és bizony a jóvátétel is sok esetben segít. Például

hitelrontás, gyanusítgatás esetén a megfelelő körben történő megkövetés

komoly segítség. Persze, vannak olyan cselekedetek, pl. élet elvétele, amikor

a jóvátétel, LEHETETLEN. Legfeljebb az őszinte megbánás segíthet.

„Bocsásd meg, ha megteheted, de el ne feledd!” – mondja az Ismerős arcok

zenekar egyik dala. Nekem ez nagyon tetszik. Bár tudom, ha nem feledünk

valamit, akkor nem beszélhetünk arról, hogy meg se történt. Hiszen az

emlékezetünkben szerepel, tehát van. Miért szimpatikus ez a megközelítés?

Talán mert azt mondja, hogy így ugyan megbocsátottunk, de az

emlékezetünk nem engedi, hogy újra engedjük megtörténni magunkkal a

már korábbi dolgot. Valószínűleg spirituálisan több, ha „meg sem történt”

állapotban élünk, de vajon itt a Földön az emberi mértékekkel ezt el tudjuk

fogadni? Nehéz. Pedig beláthatjuk, amíg a gondolatainkban van, valami,

addig , erőt, energiát adunk neki. Tehát nem múlik teljesen el. Persze azt

gondojuk, ez a minimális tudatban tartás segít minket abban, hogy újra ne

történjen meg velünk a baj. Persze, azt is gondolhatnánk, hogy ha az adott

esetből, mindent megtanultunk maradéktalanul, akkor nem fordul velünk elő

újra. Na de ki meri azt hinni, hogy ő már mindent megtanult egy esetből?

Valószínűleg ez a félelem nem engedi, hogy teljesen elfeledjünk ami történt.

Azt gondolom, hogy vannak a megbocsátásnak olyan fokozatai, amelyek már

egészen jó úton tartanak, ha nem is teljes a megbocsátásunk. Meglátásom

szerint, az már egy jó állapot, ha a minket ért sérelem nem akadályoz meg

bennünket abban, hogy a minket megbántott személy bajbajutása esetén,

segítséget nyújtsunk neki. Segítséget, hogy a bajból kiszabaduljon. Olyan

esetekben, amikor másnak, aki nem bántott minket, szó nélkül segítenénk.

Például: közvetlen életveszélyben. Meg tudjuk tenni? Képesek vagyunk erre?

Mert ez egy fontos mérföldkő a megbocsátás útján. Jómagam, ha eddig el

tudok jutni, akkor már látom, jó az irány, jó felé haladok. Sőt talán az is

megengedhető, hogy ebben az állapotban megakadjon egy kicsit a folyamat,

hiszen a normális kapcsolatainknak megfelelően tudunk már eljárni.

Tudjuk azt is, hogy minden EGY. Nem kettő, hanem egy. Minden Istenből

való! Így aztán ha megbocsátunk valakinek, akkor az ránk is visszahat.

Kétségtelenül. Aztán ott van a vonzás törvénye. Ami nem szerepel bennünk,

azt nem tudjuk bevonzani, az nem jelenik meg a valóságunkban.

A spirituális utat járók egyik legnagyobb gondja mégsem a másokkal

szembeni megbocsátásban rejlik, hanem abban, hogy maguknak nem

tudnak megbocsátani. Pontosan, amiért ismerik a vonzás törvényét, sok

esetben magukat hibáztatják események bekövetkeztéért. Ez látszólag

jogosnak is tűnik, de csak látszólag. Azért van ez, mert az adott pillanatban a

teremtés vagy az életút egészét nem látjuk, így az adott esemény

hasznosságát sem érthetjük. Nem tudhatjuk, mik azok a jók, amik minket

pont azért érnek majd az életünkben, mert az adott helyzetet átéltük.

Nyilván, ha tudnánk, (már aki kíváncsi :)) akkor könnyebb lenne

elfogadnunk eseteket és ezáltal tudnánk könnyebben megbocsátani

embereknek. Biztató azonban, hogy minnél elfogadóbbak vagyunk az

eseményekkel szemben és keressük azok pozitív tanítását, nyitottá válva az

Isteni sugallatokra, annál előbb kaphatunk segítséget, amely megkönnyíti a

megértést és a megbocsátást.

Biztos vagyok benne, hogy minden hátterét csak a túlvilágon láthajuk át, de

az is valószínű, hogy egy bizonyos mennyiségű információ mentén a többi

teljes megértéséről már könyebben mondunk le. Szóval :).

Jussunk el oda, hogy tudjunk segíteni a minket megsértőnek is, ha rászorul.

De közben tanuljuk meg az esetből, amit csak lehet. Keressük a pozitív

tanulságot az eseményben, azt amivel mi többek lettünk általa,

akármennyire is nehéz volt amikor benne voltunk. Váljunk nyitottá az Isteni

sugallatokra és tudjuk, hogy az Isten csak jót teremtett, a többi a kicsinyes

anyagba ragadt emberi lét következménye, amely megfelelő

helyzetfelismeréssel, jelenléttel elkerülhető, de legalábbis hasznossá tehető a

magunk számára! Így lassan eljutunk a megbocsátásig, hiszen, ha már

érzelem nem kapcsolódik egy korábbi esethez, az olyan mintha meg sem

történt volna. Meg se történt volna...

Somogyi Péter

horusz_3.jpg

 

A megbocsátásról I.

Jézus közvetítése nyomán

(leírta: Vincze Ágnes, 2010. decemberében)

 

Mi is az, hogy megbocsátás? Ami erről a szóról az emberek eszébe elsőként

jut, az, az, hogy gyengeség. Megbocsátani annyi – gondolják, mint

gyengének mutatkozni. S ezt a legtöbb ember nem akarja. Az elmúlt

évezredek alatt az EGO oly mértékben vette át az uralmat az emberek élete

felett, hogy ma azt, az embert, aki hajlandó mástól bocsánatot kérni, vagy a

másiknak megbocsátani, a többi lenézi, lesajnálja. Az EGO ugyanis nem

ismeri ezt a szót, a megbocsátás a lélek, illetve helyes terminológiával

mondva a Felettes Én tevékenysége. A Felettes Én, tudja, hogy az

Univerzumban mindennek oka van, semmi, a legapróbb dolog sincs

véletlenül az emberek életében, ezért tudja, hogy megbocsátani annyit

jelent, mint megérteni. Megérteni, pedig csak akkor képes az ember, ha eljut

az adott történés valódi gyökeréig. Ha a megértés megvan, a megbocsátás

automatikusan megtörténik, mert abban a pillanatban tudom, értem, hogy

igen, ezt én okoztam, mindennek én vagyok az oka, és nem a másik. A

felelősség az enyém. Az, az ember, aki képtelen a megbocsátásra, képtelen a

megértésre is, és fordítva. Aki törekszik arra, hogy megértse a vele történő

események, dolgok valódi hátterét, az előbb utóbb szembe néz azzal az

egyszerű ténnyel, hogy bocsánatot szükséges kérnie, mert a vele történő

események mögött ő áll. Mindig Ő, és nem a másik. Az emberek mai

világában sikk a másikra hárítani a felelősséget, mert így könnyebb.

Legalábbis így gondolják. Te vagy a hibás, mondják egymásra mutogatva, és

ezzel el is vesztették az egyetlen lehetőséget önmaguk, az életük

megértésére vonatkozóan. A másik emberből kiindulva önmagunkat

megérteni még akkor sem lehetséges, ha a másik, különösen az,

akivel együtt élünk, a tükör szerepét is betölti. A tükör, az, tükör, és nem a

valóság. Az a szerepe, hogy megmutassa, ilyennek látszom, itt és most. De

valóban ez vagyok én? Valóban mindaz, amit itt és most a tükör mutat, a

valóságot mutatja rólam, vagy esetleg azt a torzképet, ami elfed minden

olyat, ami a valóság? S milyen ez a tükör? Tetszik egyáltalán? Ha nem

tetszik, miért nem tetszik, és ha tetszik, miért tetszik? Sajnos az elmúlt

évezredek során az emberek oly mértékben váltak vakká és süketté akár a

legélesebb tükörrel kapcsolatban is, hogy ezeket a kérdéseket fel sem teszik

önmaguknak, elzárva ez által önmagukat a megértés legcsekélyebb

mértékétől is. Megbocsátani annyi, mint gyengének mutatkozni - mondja az

EGO. Mit is jelent ez valójában?

Elsőként azt, hogy a különböző terminológiák összekeveredtek. Mivel az EGO

képtelen a megértésre – ez az elme dolga és a léleké – azt gondolja, hogy a

megbocsátás azt jelenti, hogy mindent elnézek neked. Azt tehetsz velem,

amit csak akarsz, én mindig elnézem, azaz megbocsátok. S itt van a mai

ember egyik legnagyobb tévedése. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy

bármit is teszel, elnézem neked, és nem haragszom rád. Elnézni valamit

valakinek, hosszú távon ugyanolyan problémát okozhat az adott egyén

szellemi fejlődésében, mint ha nincs megbocsátás. Az előbbi azért, mert

engedem, hogy megsértsd a szabad akaratomat az által, hogy bármely okból

kifolyólag megengedem, hogy te uralkodj felettem, az utóbbi, pedig azért,

mert megbocsátás, azaz megértés nélkül nincs szellemi fejlődés.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy - egy esetben nincs helye

annak, hogy a dolgok felett napirendre térjünk, de félelemből elnézni

valakinek valamit, nem ugyanaz, mint ha tisztában vagyok a dolgok valódi

hátterével, és ezért „elnézem” ezt most neked, mert nem tudod, hogy mit

cselekszel. Ha a megértés megvan, nincs szükség az elnézésre, mert a

megértés maga a dolgok mögé látás ténye, ami egy az egyben magával

hozza az „elnézést” is, azaz a dolgok felett való napirendre térést.

Nézzünk egy példát. Jelen írásban nem belebonyolódva párkapcsolati

kérdésekbe, azt állítjuk, hogy a férfiak mindig – mindig – azt teszik, amit a

nők akarnak, és ez még akkor is így van, ha érintettek ezt nem így gondolják

és látják. Ha egy nő bármely okból kifolyólag úgy gondolja, hogy a

férje/barátja csavargó, és minden szoknya után fut, az így is lesz. Így lesz ez

annál az egyszerű oknál fogva, hogy a férfiak azért jöttek a Földre, hogy a

nőket segítsék az elfogadás energiájára, való visszacsatlakozásra, és ezért

mindenben a szerint járnak el, ahogy a nők akarják. Megkapod, amit akarsz

–mondja a férfi, és már kint is van a családi otthonon kívül. A nő, pedig nem

érti, hogy mi történik. Pedig csak annyi, hogy a férfi a benne lévő

hitrendszert mutatja be visszájáról, azaz tükörként. Mi köze van mindennek

a megbocsátáshoz? Nevezetesen annyi, hogy ha a nők megértenék – szívből,

azaz a lélek szintjén-, hogy a párkapcsolatuk minősége csak és kizárólag

rajtuk múlik, megbocsátanának a férfiaknak a sok fájdalomért, amit úm.

kaptak tőlük. Megértés nélkül nincs megbocsátás. Az a nő, aki megértette,

hogy a férfi őérte van itt a Földön, érte jött ide, a Teremtő kérésére, soha

többé nem nevezi a férfit csavargónak, és soha nem gondol többé arra, hogy

a párja más nőt akar őhelyette. S azért nem, mert zsigerből tudja, érti, hogy

ha a hívó szót kiadja, a férfi – bármi is történt/történik kettőjük között –

mindig visszatalál hozzá. S ez a hívó szó nem más, mint az, hogy:

Gyere, kérlek. Itt és most, a szeretet energia alapján működő szerelmi

együttlétben akarok lenni veled. Ez az a hívó szó, ami a világ másik végéről is

bevonzza azt a férfit, akit a nő vár, és akar, és ez az a hívó szó, ami a

párkapcsolatban/házasságban élő párok kapcsolatának, hűségének záloga. De

az, hogy ez hogyan is működik valójában, nos, ezt megtudni, szükséges a

megértés, és ezt követően a megbocsátás. E nélkül, ez nem működik.

Megbocsátani annyi, mint megérteni. Azt megérteni és elfogadni egy nő

számára, hogy a férfiak a Teremtő kérésére azért jöttek a Földre, hogy a

nőket visszasegítsék az elfogadás energiájára, és ezért mindig azt teszik,

amit a nők akarnak, belátjuk, nem túl könnyű feladat. De mindaddig, amíg

ez nem sikerül, esély sincs arra, hogy a mai ember párkapcsolata

kimozduljon arról a holtpontról, amiben jelenleg van, nevezetesen, a nő

szerint mindennek a férfi az oka, a férfiak szerint pedig mindenért a nőket

terheli a felelősség. Ezzel a hitrendszerrel csak tovább mélyül az a szakadék,

ami a férfiak és nők között jelenleg van. A mit lehet tenni kérdésre az a

válasz, hogy a nők kezdjék el megérteni önmagukat, és tegyék fel

önmaguknak azt a kérdést elsőként, hogy tényleg, a szeretet energia alapján

működő szexuális energiát működtetem-e a kapcsolatomban, vagy valami

mást? S ha erre őszinte választ tudnak adni önmaguk számára, elkezdődhet

az a munka férfi és nő között, amit a metafizikában úgy hívunk, hogy

„megváltás”. Azaz, a nők képesek lehetnek az elfogadás energiájára való

visszacsatlakozás következtében igazi nővé válni, míg a férfiak a képesek

lehetnek az elfogadás energiájára visszacsatlakozott nők segítségével az

egységet átélni, s ez által a szeretet energiára rácsatlakozni. Ez a férfiak és

nők igazi feladata egymással, minden más, csak máz és maszlag. 

 

A megbocsátásról II.

Jézus közvetítése nyomán

Üdvözöllek, Jézus vagyok, és a megbocsátásról szeretnék neked beszélni.

Amit ma reggel megfogalmaztál az egy nagyon fontos felismerés volt, ezért

szükséges leírnod is. Mi innen úgy látjuk, hogy az embereket a gyűlöletük

akadályozza abban, hogy megéljék a „feloldozást”, a valódi megbocsátást. És

ez alatt nem mások, nem a másik ember gyűlöletét értjük, hanem ahogyan

önmagukat gyűlölni tudják, még akkor is, ha erről nincsen tudomásuk. Hogy

hogyan kapcsolódik ide a megbocsátás?  A Ti világotokban nagy súlyt

fektettek a megbocsátásra, de nem abban az értelemben, ahogyan ezt mi

használjuk, hanem a Föld 3. dimenziós erőterének megfelelően. Fontosnak

tartjátok megtanítani a gyerekeiteket, bocsánatot kérni, fontosnak tartjátok

a másik embertől bocsánatot kérni, sőt még Tőlünk is, de önmagatoktól nem

szoktatok bocsánatot kérni. Ez azért fontos, mert valójában százszor,

ezerszer is bocsánatot kérhettek másoktól, ám mindaddig, amíg

önmagatoknak nem tudtok megbocsátani nem is tudjátok megélni a

„feloldozást” a bűneitek alól, és ez alatt azokat a bűnöket értjük, amelyeket

ti neveztek annak. Valójában igazi bűnök nem léteznek, s amelyeket ti

bűnöknek tartotok, azokra csak és kizárólag ti tudtok „feloldozást” adni

önmagatok számára. Sem Én, sem a Teremtő nem haragudott sohasem,

hiszen a harag ismeretlen érzés, fogalom a számunkra, abban a világban,

ahol mi vagyunk. A harag csak és kizárólagosan a földi létben, a 3.

dimenzióban bír jelentőséggel. Csak és kizárólag számotokra. Valójában

megbocsátani annyi, mint szeretni és elfogadni magatokat úgy, ahogy

vagytok, a hibáitokkal együtt, melyek valójában nem is hibák, hanem segítő

energiák az életetekben. Mindaz, amit ti hibának neveztek, fontos részei a

személyiségeteknek, útmutatások, a mindennapi életetek során.

Visszatérve a bűnökre, ide tartozónak gondoljátok az előző életetekben és a

jelen inkarnációban általatok bűnöknek nevezett cselekedeteket,

történéseket is. Mint már korábban említettem, metafizikai szempontból bűn

valójában nem létezik. Minden történés, esemény, addig tud megjelenni az

adott egyén életében, amíg arra belső szükséglete van. Mindaddig ismétlődik

egy esemény, akár más szereplőkkel is, amíg az adott egyén el nem jut a

felismerésig, a számára szükséges dolgok megértéséig, önmagával

kapcsolatban. Az ego szintjén megfogalmazott kérések fontosak,

szükségesek, és ami az egyén, az ember valódi érdekét szolgálja, azok

teljesülni is fognak. De mindaddig, amíg valakinek valójában belső, lelki

szükséglete van egy helyzetre, ez lehet pl. a pénztelenség, számára

megalázó helyzetek megélése, konfliktusok a kollégákkal, azok

megismétlődnek, hogy utat mutassanak számára, pl. arra, hogy elérkezett

az ideje, hogy megbocsásson önmagának. Mi sem írhatjuk felül ezeket a

belső szükségleteket, még ha az a kérés is érkezik hozzánk, hogy az illető ezt

már nem akarja, nincs szüksége rá, több pénzre, jobb, szebb emberi

kapcsolatokra vágyik, stb. Ennek a belső szükségletnek a felülírása az adott

egyén szabad akaratába való beleavatkozás lenne a részünkről. Többek

között ezért is fordul elő, hogy amikor valaki a pozitív gondolkodás

technikáját kezdi el használni, de önmagával harcban áll, akkor a kívánságai,

kérései nem tudnak teljesülni. Nem a Teremtő, vagy az Égi Mesterek, vagy

Én nem nyújtunk ilyen esetekben segítséget, hanem az illető akadályozza

saját magát azzal, hogy tudatos szinten nincs tisztában a saját vágyaival,

céljaival, szükségleteivel.

Természetesen senkinek nem szükséges ilyen állapotban maradnia,

mindenkinek van lehetősége változtatni ezen, ezeken a helyzeteken az által,

hogy először az ego szintjén megfogalmazza a céljait, megerősítéseket rendel

hozzá, és ezt minden nap elismétli hangosan. Ez bár időt vesz igénybe, de

ugyanakkor lehetőséget ad arra az egyén számára, hogy a tudattalan

vágyaival is szembesülni tudjon, ezek átírásra kerüljenek a célok és a

megerősítések ismétlése során, és megváltozzanak.  S a Teremtő, amikor

úgy látja, hogy eljött az ideje, pl. az egyén el tudja már fogadni a kellemes

dolgokat, kellemes események megtörténését is, a saját életében, azaz

megérett rá, akkor fordítja át az egyént azon a ponton, amelytől kezdődően

már pl. könnyebben tud átmenni konfliktusos helyzeteken. Nem érzi úgy,

hogy eljött a világ vége, ha tévedett vagy hibázott a saját maga

értelmezésében, és képes elfogadni azokat a dolgokat is, amelyeket korábban

megfogalmazott önmaga számára célként.

S itt lép be az alázat szükségessége, és szerepe. Az alázat azt jelenti, hogy az

egyén elfogadja a Teremtő döntését. Megteszi a ráutaló magatartást,

elismétli minden nap hangosan a céljait, a megerősítéseket, és vár.  S a

Teremtő dönti el, hogy az adott érzésre, helyzetre, eseményre szüksége van-

e továbbra is, vagy már nincs.

leírta: Vincze Ágnes, 2010 decemberében

 

cadeceus3.jpg



 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 212
Tegnapi: 36
Heti: 779
Havi: 4 322
Össz.: 424 823

Látogatottság növelés
Oldal: 2015 júniusi írások Megbocsátás témában
Ezo Hírnök - © 2008 - 2017 - ezohirnok.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: augusztusi asztrológia - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »