Böde István jógaoktató

A cél

 

A célunk az, amelyre törekvésünk irányul - ezért ha célratörők vagyunk,

minden erőnket a célunk elérésére összpontosítjuk.

Ha az életünk egyik időszakában inkább extrovertáltak vagyunk, akkor

elsősorban életterünk külső eseményeiben kívánunk fejlődni,

eredményesek lenni. Számos ilyen önmegvalósító területen

fejleszthetjük életnívónkat, mint pl. a megélhetési egzisztencia, a család

alapításunk, igyekezetünk,hogy a szakmánk mesterei legyünk, vagy a

tudományos kutatásban,akár az élsportban érjünk el a csúcsra stb.

Más esetben -sorsunk késztetésére- introvertált irányultságúak

vagyunk: akkor a belső lelki élmények és értékek iránt vagyunk

fogékonyak és érzékenyek. Van, aki belső megnyugvását egy vallási

felekezetben találja meg, spirituális igénye szerint, más életformát

változtat... a "mókuskerék" pörgésből kilépve, tanyára költözik párjával,

mert a természetközelségben,vele harmóniában érzi jól magát,van aki

egy meditációs közösséghez csatlakozik,ezzel bensőjében indul

vándorútra,és azóta él lelki békességben, megint csak más, megtanult

látni az autentikus ezotéria segitégével: Istennek a világban tükröződő

számtalan szépségeinek felfedezésével stb.

Természetesen még a lelkünk éretlenségének vagy előrehaladottabb

fejlettségének köszönhetően, a külvilágra irányuló, vagy befelé forduló

tendenciája váltakozhat, akár egybefolyhat- hiszen a sok

szeretetenergiát igénylő gyemeknevelés éppoly magasztos életfeladat,

mint amikor egy másik embernek parancsoló késztetése van az

elvonultságra, amolyan belső emigrációban élve jut el valódi önmaga

megismeréséhez. Mindenben egyéni karmánk irányít bennünket /ha

hagyjuk/, mert szükségünk van a tévedéseinkből fakadó fájdalmas

tapasztalatokra ugyanúgy, mint a kiteljesedésünket elősegitő helyes

döntéseink meghozatalára.

Ezért igaz az ősi tanitás: valójában az út a fontos, nem a cél -utunkat

végig kell járni. Egyébként minden célból, célba érkezésből új vezet

tovább. Mindenki úton van - sokan ezt nem tudják, ezért hiszik azt, hogy

keresik az útjukat.

Emberi sorsdrámáink bukásaiból, vagy felemelkedéseinkből

következően, tudunk,merünk-e lelkünk sugallatai alapján az

útelágazásaink előtt dönteni, kimondani az igent vagy a nem-et.

Ehhez bátorság kell: van -e merszünk szemben úszni az árral, vagy

sodródunk tovább az igénytelen tömegek áradatában.

Minden élettörténet az egyéni lélek karmája, a maga egyedi

tanulságaival, érettségével. A kozmikus erkölcs szellemiségében élve:

isteni rendeltetésünk az, hogy, ha egy lépcsőfokkal feljebb vagyunk,

nyújtsuk le a segítő kezünket az alattunk lévők felé.

Nemes céljaink éltetnek,alkotóerőt adnak, a Rend-ben tartanak. Ez

minden hegycsúcsra vezető út tanitása.

A Sátán egyik, emberi pszichét mérgező akciója, amellyel egy terjedő kór

csíráit helyezi számos ember aurájába. Ez a céltalanság, az emberi élet

értelmének elvesztése sokakban,mert végülis a lélekgyilkos nihilt

nemigen lehet túlélni.  Ebben a ránkbocsájtott nihil járványban az

emberi lélek haldoklik, amelyet még ráadásul tetéz a kábulatot jelentő

alkohol, kábitószer...mindettől rövidesen a test is belepusztul,

elenyészik. Az értelmes ember tudatában kiolthatatlanul ott a fel-

felbukkanó kérdés: mi az élet értelme, mi az életem célja? Nos, erre az

egyik válasz az, hogy az ember testi, lelki ideáljának megvalósitása,

mert az ember, Isten szeretettel teljes teremtő aktusának a valósága.

Nikosz Kazantzakisz görög iró-akit karma jóginak tartok- irja valahol: 

"Itt van, Ő az!- mormoltam, és borzongva megfordultam.

Ott álltál előttem, előkelően, csupa láng, csupa szárnyalás tekintettel.

Rám néztél- és rád tekintettem.

Felém nyújtottad a kezedet, mintha fuldoklónak nyujtanád,megragadtam

a kezet, és kértem: 

Adj nekem parancsot Nagyatyám!

Elmosolyodott, kezét fejemre tette, agyam gyökeréig hatolt a tűz.

-Érj el, ameddig futja erődből gyermekem.

Sötét, mély hangja mintha a föld torkából szólt volna...ez a szívemet

nem renditette meg.

-Nagyatyám!- kiáltottam fennszóval- Másik parancsot adj nekem,

nehezebbet, krétaiabbat!

Mihelyt kimondtam, láng hasította az eget: nem maradt más, mint a

félelmetes, parancsoló hang,amely megremegtette a levegőt:

-Érj el, ameddig nem futja erődből! "

 Igen, csak ilyen emelkedett ihletettséggel élni érdemes igazán.

 

Baráti kéznyujtással: Böde István jógaoktató

...................................................................................................................

 

TündérAnya RaSu spirituális tanító író, költő

Maga az Út a Cél...

 

Vándorlunk Spirituális Ösvényünkön, kitűzünk egy-egy Célt magunk elé,

és gyötrődve, reménykedve, szemellenzős módon kapaszkodunk a Cél

felé, remélve; ha azt elérjük, minden más lesz... és elérjük... és ott

állunk kiürülve, céltalanul, ijedten, a nagy semmivel a kezünkben,

reményvesztetten... 

Ismerős az érzés?... nna igen, tudjuk; a vágy halála a beteljesülés... 

Ez csak azért történik meg és csak azzal, aki nem figyel oda a saját

fejlődésére az Útja során... 

Igaz, van egy Célja... 

...és ahogy kapaszkodik, gyomot, bozótot irt fölfelé törekvésében,

megedződik, izmosodik, problémamegoldó képessége egyre

intenzívebbé válik és fókuszáltabbá, és már félúton egy teljesen más

ember kapaszkodik fölfelé, mint aki elindult, és ha megáll megpihenni

egy kicsit, visszanéz a megtett Útra, rádöbben, hogy de hát neki már

nem is az a célja, amit kitűzött önmaga elé... 

Saját magunk változásaival együtt változik a Célunk is... 

Saját magunk Fejlődésével egyetemben Fejlődik a Célunk is...

Ami tegnap még cél volt, mára már csak egy részeredmény... 

...vagy még az sem... és mennyi-mennyi mellékösvény van Utunk során...

és azt mind-mind bejárjuk, tapasztalatokat élve át, melyeket az Útra

visszatérve felhasználunk, képessé válva a tapasztalat bölcsessége

által használni mindazokat az új eszközöket, melyeket az Ösvényeinken

beszereztünk... 

Egy új érzés... 

Egy új hozzáállás... 

Egy új képesség; az örömre, a megbocsátásra, mind-mind olyan eszköz,

amely eddig is a rendelkezésünkre állt, de még látens állapotban, és

egy-egy esemény aktiválta felszínre kerülését - amit általában

fájdalomként, gyötrelemként élünk meg, - igen... megszenvedjük, hogy

hozzá tudjunk férni saját kincseinkhez... de utána!... 

Mennyi-mennyi Embernek tudunk segíteni újonnan fölfedezett

képességeinkkel!... saját magunkról már nem is beszélve...

...hát jó Utazást Kedves... mert örömteli felfedezések is várnak ránk

Utunk során... 

Amikor úgy érzed, hogy mellékvágányra vagy állítva, valahol nem a

helyeden vagy, akkor tudd: most csak egy olyan Ösvényeden jársz, ahol

épp a megfelelő Időben, a megfelelő Helyen, a lehető legmegfelelőbb

dolgot cselekszed, mert erre van szükséged ahhoz, hogy bejárva

Ösvényed, visszatérve Utadra, szórhasd a kincseidet...

Mert egyedül az Embernek adatott meg, hogy Ő Maga az Eszköz a

Kozmikus Fejlődési Létspirálon való Fejlődésében/hez...

Legyen örömteli, önmagad csodálatos voltára való ráébredésekkel teli

minden napod csillagom...

Isten palettáján a színek mi vagyunk...

 

Keverem

a palettámon

itt egy kis jég

ott egy kis

olvadás

édes

bűbáj

szendéző

ráhatás

elnéző

követelés

vétket követ el...

...és?

CSAK vétkeim

vannak

bűnök

a templomok

befülledt

padsorában

megbocsátom

annak

ki az Idő

partsodrában

kivetődött

lábaim elé

- és beleharapott

a bokámba...

haladok

Isten felé...

(Csatári Rózsa;RaSu TündérAnya verse)


Tündérörömöleléssel:  TündérAnya RaSu

...................................................................................................................

 

Domján Mónka pszichológus, önismereti tréner

Cél-tudatosság

 

A minap egy kliensem, akivel épp a közel egyéves közös folyamatunk

lezárásában voltunk, azt fogalmazta meg: „Talán a legfontosabb

tanulság számomra az, hogy már nem annyira a párkapcsolatom

javítása, illetve az ezzel kapcsolatos döntés meghozatala az elsődleges,

hanem az, hogy kiderítsem: hogyan akarom élni az életemet. A

párkapcsolat milyensége csak egy vetülete, következménye ennek az

elhatározásnak.” Na jó, lehet, hogy nem szó szerint így mondta, de ez

volt a lényege a mondandójának, amelynek én személy szerint nagyon

örültem.

 

Sokszor járunk hasonlóképpen mindannyian: látunk egy problémát,

amelyet szeretnénk megoldani, kitűzünk egy célt, amit szeretnénk elérni,

és elindulunk felé. Ez jó, nagyon jó dolog! Hinnünk kell benne, hogy

fontos elérnünk, amit kitűztünk magunk elé, csak így haladhatunk!

Azonban ugyanilyen fontos észrevennünk, ha út közben egyszer csak

másfelé kanyarodnánk. Előfordul az is, hogy elérjük ugyan a célt, és

utána vesszük észre, hogy mindaz, amit ettől reméltünk, nem olyan

fontos már. Esetleg egyáltalán nem váltja be a hozzá fűzött

reményeinket. Vagy éppen mindent megkaptunk, amit csak akartunk,

mégsem vagyunk elégedettek.

Nos, ezekben az esetekben kell igazán észnél lennünk!

 

Nagyon nehéz ugyanis elengedni azt, amihez egykor annyi szép

reményünk fűződött: lehet ez egy szerelem, egy hivatás, egy közösség,

egy város, egy ország... Fájdalmas, mégis könyörületes őszinteségre

van szükségünk saját magunkkal szemben ahhoz, hogy bevalljuk:

korábban olyannyira dédelgetett álmunk nem boldogít már. Szerencsére

ekkorra rendszerint ott áll a hátunk mögött a felmentő sereg, csak

jusson eszünkbe a vállunk felett hátrapillantani! Egy új hívás szól

ilyenkor a lelkünkben, amely egyelőre halk és erőtlen, de kétségtelenül

megszületett. Talán még nem értjük, mit súg, csak azt tudjuk, hogy

valami mást, valami újat ígér.

 

Így voltam én a zenéléssel, amely váratlan ajándékként hullott az

ölembe nagyjából öt évvel ezelőtt. Célt és értelmet adott az akkori

életemnek, összekovácsolt azokkal, akik társaim voltak ezen az

útszakaszon. Akkor azt hittem, évtizedeken keresztül elkísér majd... Két

éve nem találom már benne azt, ami korábban olyan végtelenül

lelkesített. Ijesztő volt szembesülni ezzel, sokáig kerestem,

élesztgettem a régi lángot – sikertelenül. Így aztán kénytelen voltam

elgondolkodni azon, mit jelentett számomra a zenélés-éneklés, mit

szeretettem volna elérni vele - és ekkor fájdalmas felismerésként nyilallt

belém, hogy mindez egyáltalán nem a zenéről szólt. Mások elismerésére

vágytam, arra, hogy különlegesnek érezhessem magam. Szerencsére

egyre kevésbé van szükségem  arra, hogy ezt külső forrásból szerezzem

meg. Legalábbis arra már nem vágyom, hogy az elismerés ilyen

személytelen áttételeken keresztül érkezzen el hozzám. Lehet, hogy

egyszer még visszaköszön az életembe az aktív zenélés, de az biztos,

hogy egészen más lesz a viszonyom hozzá.

 

Egyszóval szerintem a célok arra valók, hogy mozgásban tartsanak, és

nem pedig arra, hogy mindenáron elérjük őket. Megtörténhet az is, de

nem követelmény. Azonban addig, amíg menetelünk feléjük, őszintén

akarnunk kell a megvalósulásukat, csak akkor lesz erő a tetteinkben. És

csak akkor derül ki, hová tartunk valójában.

 

Domján Mónika

...................................................................................................................

 

Somogyi Péter lélekszerelő, hagyaték őrző

Szeretnénk, vágyunk, akarunk és a végén függünk!

 

Mindannyian emlékszünk rá, hogy ki felelt annak idején az iskolában. Aki

nagyon nem akart felelni, mert tudta, hogy nincs eléggé felkészülve, na

őt biztosan felszólították. Meg is kapta a nem kívánt jegyet. Szinte

kivétel nélkül. Tehát amit nagyon nem szeretnénk, amitől félünk, az

megtörténik velünk.

Az ifjúsági táborban olyan feladatot ajánlottak elvégzésre, ami nagyon

feküdt volna. Nagyon szeretted volna, nagyon akartad, a végén még se

Téged választottak! Amit nagyon, szinte görcsösen akarsz, azt nem

kapod meg!

Milyen fura, olyan, mintha fordítva működne a világ. Ha nem kell, akkor a

tiéd lesz, ha meg akarod, nem jutsz a közelébe sem. Mi lehet akkor a

megoldás.

Amikor NEM akarsz valamit, akkor két dolog is bekövetkezik. Kutatások

alapján megállapítható, hogy a vezérlő rendszerünk, mintha nem értené

a nem szavunkat. Tehát, ha azt mondjuk, „NEM akarunk” felelni, akkor

ezzel azt nyilvánítjuk ki, hogy felelni szeretnénk, „akarunk”.

Megállapítható az is, hogy egy beszélgetésben akkor érezzük magunkat

jól, ha a résztvevők között miránk is elég figyelem jut. A figyelem, ez

szintén bizonyított, egyfajta energiát közvetít. Akire figyelnek, az

energiával töltődik fel. Tehát, attól érezzük jól magunkat, hogy ránk is

oda figyelnek, a közösségben mi magunk is töltődünk.

Tehát a fenti esetben a „nem” szó nem szerepel a

kinyilatkoztatásunkban, és a maradék pedig az általunk, részére

biztosított állandó figyelem által, erősödik. Ami energetikailag erősödik,

annak a bekövetkezése sokkal valószínűbb, mint az energetikailag

gyönge eseményeknek. Például, ha sokan akarnak háborút, akkor az

valószínűleg bekövetkezik, mert a háborútól félők is az ő malmukra

hajtják a vizet. Igazi ellenpólust csak a békét óhajtók, a békét erősítők

jelentenek.

A túlzott akarattal pedig az a baj, hogy görcs és ezáltal függőség alakul

ki. Mondhatnánk erre, hogy a nagy akarat az jó, hiszen az akaratunkkal,

figyelmet és ezáltal erőt adunk a kívánt eseménynek és ezáltal az

bekövetkezik. Sajnos ez nem így van. Mert a folyamatos és görcsös

akarás előbb utóbb oda vezet, hogy elkezdünk függni a céltól. Ennek

több rossz következménye is van. A függés következtében, sok esetben

előfordulhat, hogy túlzottan előre haladunk, gondolatban, a jövőben és

így már nem a kitűzött cél, hanem valami későbbi utópisztikus valóság

lesz az amely lefoglalja a figyelmünket. Ez pedig erő átcsoportosulást és

eredménytelenséget okoz. A másik, szerintem nagyobb baj, hogy ha

túlzottan akarunk valamit, akkor szinte bele lovaljuk magunkat a

megvalósult helyzetbe. Ilyenkor viszont megjelenik a félelem. Mi lesz, ha

még sem valósul meg amit akarunk. Mi lesz, ha ezáltal további

lehetőségektől esünk el, vagy csak elmarad a megélni kívánt élmény.

Nos, a megjelenő félelem, megint erőátcsoportosulást eredményez és

egy másik, a kívánttól eltérő, ellentétes eredményt okoz!

Mit is kell hát tennünk, hogy a teremtésünk a megfelelő legyen.

Figyelembe kell vennünk azt, hogy mi a teremtés rendje. Erről már

többször írtam. „Segíts magadon és az Isten is megsegít!” – hangzik a

mondás. „Tedd meg az egyik felét, hogy Isten hozzátehesse a magáét,

a másik felét!” – mondja a Hagyaték táltosa. Szóval, az első, hogy

felmérjük, mit tehetünk és az a legjobb tudásunk szerint elvégezzük. De

mit tegyünk ez után? SEMMIT! Bizony semmit. Akkor semmi dolgunk?

Nos, ez nem teljesen igaz. Tettekre már nincs szükség, de a megfelelő

tudatállapot az szükséges. Egy megfelelő viszonyulást a dologhoz létre

kell hoznunk. Ez pedig úgy hangzik: „Ha megtetted a magadét, a többit

ajánld fel az Istennek!”

Müller Péter, Ji Csing című könyvében olvasható egy pár gondolat az

indián esőtáncról. Ilyenkor ugye az történik, hogy a varázsló

vezetésével, megkérik a Teremtőt, hogy adjon esőt. Majd ezt meg is

ünnepelik, mintha már megtörtént volna az esemény. Aztán ezt

látszólag elfelejtik, többet nem törődnek vele. Nem törődnek vele,

hiszen már nincsen mit tenniük. Felsorolták az érveket a Teremtő felé,

hogy miért kell az eső. Megkérték őt, hogy adja meg azt nekik. Sőt, hálát

is adtak érte, hiszen tudják, „Az Isten embert teremtett a saját

hasonlatosságára, hogy uralkodjék a világ felett.”. Ebből következően a

Teremtő annyira szereti őket, mint anya a gyermekét és úgy is megadja

mit kért. Ebben a pillanatban történt meg az amit az előbb úgy

fogalmaztam meg. Hogy ajánljad fel az Istennek. A felajánlás az több

dolgot is eredményez és jelent.

Beszünteted a további tevékenységet az adott ügy sikeréért, hiszen

minden tőled telhetőt megtettél.

Hiszed, a teremtés rendje szerint, a megvalósulást.

Mivel nem teszel semmit, lemondasz a cselekvésről, elengeded, mind a

tetteken való gondolkodást, éppen úgy mint a hited okán a

megvalósuláson való morfondírozást, aggódást…

Átadod az irányítást.

Ebből jól látszik, hogy az Isten felé történő felajánlás az pontosan

megfelel a ma oly divatos, pontosan kivitelezett, ELENGEDÉSnek. Nekem

meggyőződésem, hogy az elengedés hit nélkül nem hat eléggé, nem hoz

eredményt. Ha nem hiszed el azt, hogy segít, akkor nem is fog. De

számomra sokkal szimpatikusabb, ha az Isteni rendbe vetett hit az, ami

a teljes, valós és nem csak mondogatott elengedés alapja. Bár tegyük

hozzá, mind a mantrázás, mind az önhipnózis hatékony módszer. De ha

egyszer, úgy igazán, lélekből sikerül a problémát elengedned, miután a

magadét megtetted, biztos lehetsz a sikerben. Mert ugye ha nagyon

szeretnél nyerni a lottón, bármilyen szuper módon is engeded el az

eseményt, addig nincsen esélyed nyerni, míg nem veszel egy szelvényt,

amelyet megfelelően kitöltve leadsz a lottózóban.

Keress egy célt (amely esetleg másnak is hasznos, nem csak neked), a

nyereménynek! Vegyél egy szelvényt, majd a kitöltött, leadott

szelvényedet felejtsd el nyugodtan. Bízz Istenben, hogy a kitűzött cél

megvalósulásának az érdekében megsegít téged! Bár hiszel a sikerben,

de azért ne felejts el, 90 napon belül egyszer elmenni és megnézni,

nyertél-e! Attól függően mi az eredmény, folytathatnánk az írást,

oldalakon keresztül…

Nyerj, lazán!

Somogyi Péter

 

 

 

 

 

Oldal: 2013 szeptemberi írások Cél témában
Ezo Hírnök - © 2008 - 2024 - ezohirnok.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat