Böde István jógaoktató

Az önbecsülés

 

Ez a fogalom olyan lelki magatartást jelent egyes embereknél, amikor valaki

tudatában van saját értékeinek.

Nos, ettől számítva, vegyes a kép: sokan vannak, akik kellő önismeret

hiányában, számos kudarc, frusztráció részesei - nehéz sorsukat teherként

viselik életük során. Mert csak kellő önmegismeréssel lehet vállalni

teljesíthető célokat, feladatokat. A sikerek fokozzák az emberek önbizalmát,

hiszen már bízni tudnak saját képességeikben. Nagyon fontos tapasztalatom

az, hogy meg kell tanulni vágyaimmal és képességeimmel összhangban élni,

és ezen az úton, minden lépés  megerősít az önbecsülésemben.

Életfeladatunk megvalósulásában lényeges feladatként említem, hogy az ön-

azonosságunk / identitásunk/  azaz önmagunkról alkotott képünkben,

viselkedésünkben meg kell hogy nyilvánuljon egyfajta belső egység.

Na igen, karmánk "gondoskodik" arról, hogy magunk értékeivel,

megvalósítható lehetőségeivel előbb, vagy inkább utóbb tisztában

legyünk,...és persze ha időközben /születésünk előtt vállalt feladatunktól

eltérően / rossz irányba , vagy akár visszafordulásra kényszerültünk: minden

keserves tapasztalásunk, újrakezdésünk, nagyon is a fejlődésünket

szolgálja.  Számos spirituális tan, vallás, ezoterikus ill. sorsunkat értelmező

ősi tudomány képviselői, tanítói sokat segíthetnek vándorutunkon. Nincs

végleges megrekedés, örökre elvesztett célirány: hiszen a viharban eltévedő

bárka kormányosa, visszatalál újra az északi irány felé, mert van iránytűje,

és mert van a törekvését jutalmazó isteni erő.

Mi ronthatja hiányként, vagy  erősítheti meg önbecsülésünket?

Abraham Maslow pszichólógus motivációs piramis elmélete, az életünk

gyakorlati kérdéseiben nyújt támpontokat.

Az első és alapvető motivációnk, a fiziológiai igényünk.  Hiszen ha valaki pl.

fázik, éhes, vagy szomjas - akkor semmi más nem érdekli, mint a meleg

ruha, az étel, a víz.

A második, a biztonság igényünk.  Mert kell /kellene/ hogy legyen tető a

fejünk felett, az otthonuk négy fala, és valamely értéket teremtő munkánk,

melynek anyagi ellenszolgáltatásából tartjuk fenn magunkat, családunkat.

A következő elementáris igényünk, a valakihez tartozás, és a szeretet

igénye. Szükségünk van rá, hogy szerethessünk, és szeressenek minket.

Párkapcsolatban fontos elem a kölcsönös törődés, az érzelmi biztonságunk,

és persze a szexuális igényünk kielégülése.

A negyedik a birtoklási igényünk. Jó érzés, hogy valaki, vagy valami az

enyém, hozzám tartozik, életem fontos része, ...de ha uralni, kizárólagosan

birtokolni akarom- el fogom veszíteni,elorozza tőlem a világ.

Talán mégis legfontosabb az önmegvalósítási igényünk, hogy teljes

embernek érezhessük magunkat… azokról a vágyakról van szó, melyeket

képesek vagyunk megvalósítani. Ama bizonyos elrendeltségünk tökéletes,

teljes beteljesítettsége, amelyért naponta meg kell küzdenünk.

Mindenesetre, az életünk olyan kihívás elé állít bennünket a

mindennapjainkban, mint a tudatosság. A dolgainkról teljes áttekintéssel kell

rendelkeznünk, hogy ne menjük sokszor a falnak, önmagunk identitásának

megfelelően, céljaink ismeretében tudjuk választani a helyes utat.

Mindezek ismeretében az önbecsülésünk - belső folyamatként-  akkor

szilárdulhat meg bennünk, ha éveink során elegendő sikerélményt tudtunk

gyűjteni, legyen szó munkánkról, bármilyen alkotó életünkről, sport

tevékenységünkről, vagy baráti, párkapcsolati életünkről.

A sikerélmények / amelyekért azért meg kell küzdenünk!/ közül elsősorban

azok hatnak értéktudatunkra, amelyekben hűek maradtunk eredeti

önmagunkhoz, át tudtunk lépni saját "árnyékunkon" - mint a lustaság,

feladataink végrehajtásának halogatása, hitevesztettség, vagy, hogy mások

gondolkodjanak helyettünk stb.

Erős szelet fogunk a vitorláinkba, ha olyan emberekkel tartjuk a kapcsolatot,

akik kedvelnek és értékelnek bennünket-mert velük kölcsönhatásban,

konstruktív hajlamokat ébresztgetnek lelkünkben, ha idáig szunnyadoztak

bennünk.

Azonban,...ha valaki úgy érzi, jelenleg "farkas magányban" él, üzenem a

köznépi mondást: jobb egyedül menni a jó irányba,mint tömeggel a rossz

irányba haladni, - mert ennek megvan törvényszerűen a karmikus jutalma,

mint a megelégedettség," tiszta lelkiismerettel éltem az életem, nem hiába"

érzés.

Mindezekhez az erőt úgy kapjuk belülről az utunkon haladtunkban, hogy ez

valójában "odafentről" származik.

 

Baráti kéznyújtással: Böde István jógaoktató 

 ..................................................................................................................

 

Domján Mónika pszichológus, önismereti tréner

Önbecsülés és magabiztosság

 

Úgy tűnik, önbecsülésből sosem elég. Oly könnyen megingatható,

kikezdhető... Aztán, hogy ilyenkor ki mivel próbálja helyrebillenteni,

kompenzálni a hiányzó  egyensúlyt, az már változatos formákat mutat. Az

egyik leggyakoribb módszer a  figyelemelterelés: valamilyen szórakozásba

menekülés – tv-zés, internetezés, bulizás. De alkalmas erre valamilyen

„komoly” tevékenység is: munka, sport,  elszánt világmegváltó közösségi

aktivitás. Olyan tevékenység, amiért valóban komoly sikereket, pozitív

visszajelzéseket, elismerést és tiszteletet lehet bezsebelni. Sokáig nem tűnik

fel a különbség a magára a tevékenységre, illetve elsősorban a tevékenység

jutalmazására irányuló motiváció között. Hosszabb idő elteltével kezd kilógni

a lóláb: úgy tűnik, nincs az a mennyiségű elismerés, amivel az illető

elégedett lenne. Egyre nagyobb célokra tör egyre türelmetlenebbül, és a

valódi értékteremtés kezd háttérbe szorulni a felszínes elismerés-hajhászás

javára. A hajszolt jutalom lehet pénz, pozíció, kiemelkedő szakmai

teljesítmény egyaránt. A tudós, aki hajlandó kozmetikázni a kísérleti

eredményeket, hogy igazolja hipotézisét, szabadalmaztassa találmányát; a

környezetvédő, aki az emberek felrázásának céljából tragikusabbnak mutatja

be a helyzetet, mint amilyen, és szívfacsaró történetek halmozásával tár fel

nem létező összefüggéseket; az üzletember, aki családja eltartását használva

ürügyül egyre jobban korrumpálja magát – és még sorolhatnám a példákat.

A kezdeti jó szándék eltorzul, és mindent maga alá gyűr: értéket, mértéket

egyaránt.

 

Egy másik, nyilvánvalóbb módja az önbizalom-hiánynak az, ha valaki nem

tudja elfoglalni méltó helyét a világban, nem meri elvenni, elkérni, elfogadni

jogos jussát. Önleértékelő viselkedésére környezete is leértékeléssel válaszol:

mellőzik, kihasználják, lebecsülik. Mivel ő maga sugallja, hogy nem igazán

értékes a hozzájárulása, mások sem tartják azt annak, és nem jutalmazzák

megfelelően erőfeszítéseit. Ez persze tovább fokozza az illető

jelentéktelenség-érzését, és az ördögi kör ezzel bezárult. Végül szegény pára

már mozdulni sem mer, annyira fél a kudarctól. Lehet, hogy időnként

fellázad sanyarú sorsa ellen, és váratlan kirohanásaival a környezetét

támadja meg. Ekkor sem veszik őt nagyon komolyan, viszont még kevésbé

szívesen tartózkodnak a társaságában. Olyan változat is előfordul, amikor

valaki folyamatosan játssza a mártírt, és korholja hálátlanságukért azokat,

akikért folyamatosan nem kért áldozatokat hoz. Vagy éppen magában

fortyog, önsajnálatba merül, és önmagát is meglepve sorra elrontja a

kínálkozó lehetőségeket. Elkésik, elalszik, elfelejti, elveszíti, beszól...

 

Párkapcsolatban tipikusan (természetesen a fordítottjára is akad példa, de ez

a ritkább) a nők veszik magukra a hiányos önbecsülésből fakadó áldozat-

szerepet. Számos ilyen kliensem volt, akik egyszerre hibáztatták saját

magukat és a környezetüket, elsősorban házastársukat azért, hogy nem

kapják meg, amit szeretnének. Mindeközben hatalmas áldozatokat hoztak, a

családi terhek aránytalanul nagy részét vették magukra, s várták, hogy

párjuk értékelje erőfeszítéseiket. Ehelyett még nagyobb elvárásokat

támasztottak irányukban, és keveselték a teljesítményüket. E nőkben közös

vonás volt, hogy igényeiket nem tudták világosan megfogalmazni és kérni:

szemrehányó tekintettel várták, hogy párjuk kitalálja, mit szeretnének. Ha

valamit kaptak, általában elégedetlenek voltak, mivel nem pontosan azt

kapták, amit ők elképzeltek. Ha kritikájuknak hangot adtak, azzal csak azt

érték el, hogy még kevésbé szívesen adtak nekik. Hiszen vágyukról csak

rébuszokban beszéltek, esetleg célzások formájában utaltak rá, majd

csalódottan tapasztalták, hogy a másik nem értette meg, mit szeretnének.

 

A kimenetel többféle volt: évtizedekig fennmaradó boldogtalan házasság,

amelyben a felek mára a lehető legkevesebb időt töltik együtt, akkor is

gyakoriak a veszekedések; 10 év boldognak érzett házasság után 10 év

pokol, amelynek végén a megalázás a bántalmazás olyan fokra hágott, hogy

a nő végre megértette: saját maga és gyermekei védelmében kénytelen

kilépni a helyzetből; a válás után a sértődött, gyűlölködő mártír szerepe, aki

még mindig egyoldalúan vállalja a terheket, de közben szemrehányásaival

elárasztja fiát és volt férjét, akik szörnyen „lusták”, és akiknek sokkal

tiszteletteljesebben kellene viselkedniük vele; végül az áldozat, akit

elhagynak, hiába tett meg mindent a másikért, hallgatta el saját igényeit,

némaságával és áldozatkészségével keltve bűntudatot benne.

 

Mit tehetünk, ha saját magunkon észrevesszük a fenti viselkedések

valamelyikét? Természetesen az a legjobb, ha hajlandók vagyunk

szembenézni azzal a ténnyel, hogy olyan mintákat hordozunk, amelyek arról

szólnak, hogy nem vagyunk méltók a szeretetre. Ez korai élményekre

vezethető vissza, amikor gyermekként tényleg nem kaptuk meg a puszta

létezésünkért alanyi jogon járó szeretetet. Mivel akkor még teljesen

kiszolgáltatottan szenvedtük el ezeket a traumákat – többnyire a szüleinktől

– ez az érzés és az ellene való védekezés mélyen beépült a

személyiségünkbe. Véleményem szerint a világ, de a mi társadalmunk

mindenesetre még biztosan nem érte el általánosan azt a fejlettségi szintet,

hogy a versengés, és az egyéni előnyökért való harc, ne fordítaná

rendszeresen egymás ellen az embereket, így törvényszerű, hogy szüleink is

elszenvedtek hasonló sérelmeket, amelyeket legalább részben továbbadtak

nekünk. Mi pedig a saját gyerekeinknek adjuk tovább mindezt. E jelenséget

jó alaposan megtámogatja a médiából áradó félelemkeltés, s a szintén sérült

embertársaink részéről megtapasztalt ellenségesség.

 

A megoldás, mint mindig, belül keresendő: a minták felismerésében és

átírásában, sokat segít a külső szem és a támasz, egy értő terapeuta vagy

terápiás csoport, de a munkát nekünk kell elvégeznünk. Ugyanígy a barátok

és a partner is felbecsülhetetlen támogatást tud nyújtani – legalábbis akkor,

amikor éppen nem saját sérüléseivel van elfoglalva.

 

Foglalkozzunk egy kicsit az önbecsülés és a magbiztosság viszonyával!

Könnyű összekeverni a két fogalmat, pedig egyáltalán nem törvényszerű az

együttjárásuk. Az önbecsülés egy olyan általános érzés, amely saját

értékességem tudatáról szól. A magabiztosság pedig egy helyzet kezelésében

való jártasság, határozott fellépés, irányítás, önérvényesítő viselkedés. Nem

hiszem, hogy ez utóbbi általánosan megragadható lenne, sokkal inkább

konkrét helyzetekhez köthető. Mégis, ha valaki a szociális helyzetek

kezelésében bizonyos rutinra tesz szert, könnyen mondjuk rá, hogy ő egy

magabiztos ember. Miközben egy introvertált kutató is mozoghat tökéletes

magbiztossággal a saját, kívülálló számára átláthatatlanul bonyolult

laboratóriumában! Becsapós dolog ez: a magabiztosság kapcsán általában az

irányító, de legalábbis a figyelem középpontjában lévő, látványos szerepekre

gondolunk, pedig számtalan egyéb változata van a magabiztos fellépésnek.

Ha valaki képes csendesen végighallgatni egy hőzöngőt, és a végén csak

higgadtan odabiggyeszteni, hogy „Megértem az álláspontját és az indulatait,

de nekem más a véleményem”- az sokkal nagyobb belső erőről tesz

tanúbizonyságot, mint ha vitába szállna vele, és belemenne a másik által

provokált játszmába.

 

Gyakori az is, hogy ha valaki – kellő önbecsülés híján – minden helyzetet

igyekszik a maga számára biztonságossá alakítani. Például ha az illető

megtanult élvezetesen sztorizgatni, meggyőzően érvelni, akkor egy

társaságban igyekszik mielőbb magához ragadni a szót, majd  rögtön felteszi

az jól bejáratott lemezt. Ideig-óráig nagyon szórakoztató tud lenni, főleg ha

az újdonság erejével hat, nemsokára azonban unalmassá, sőt bosszantóvá

válik, hogy egyedül ő uralja a terepet. Emögött a viselkedés mögött az

önbecsülés súlyos hiányossága húzódik meg: nem szabad átengednem a

kezdeményezést másoknak, nehogy kiderüljön, hogy valamiben jobbak

nálam, illetve mindenáron látványos és azonnali elismerést kell kiváltanom a

környezetemből, különben nem érzem magam biztonságban. Az erős

önbecsüléshez hozzátartozik, hogy tudom vállalni: mindig lesznek olyan

helyzetek, ahol bizonytalannak érzem magam, ennek ellenére nem kerülöm

el őket, hanem – ha kell, bizonytalanságomat felvállalva - igyekszem

helytállni azokban. Az önbecsülés azt jelenti, hogy nem adom fel a számomra

fontos értékek képviseletét, és tudom, hogy én magam is értéket képviselek.

Mivel ebben nem kételkedem, képes vagyok mások értékeit elismerni és

teret adni azoknak. Nem kontrollálom túl a helyzeteket, de elnyomni sem

hagyom magam. Ennek a készségnek a gyakorlása, csiszolgatása életreszóló

program – ezért ne halogasd, kezdd el még ma!

 

Domján Mónika

Oldal: 2015 februári írások Önbecsülés témában
Ezo Hírnök - © 2008 - 2024 - ezohirnok.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat